Stefánia visszaemlékezései naplójában, ahogy ő látta élete utolsó pár hónapjában Rudolfot, illetve az emlékezetes és tragikus napról írott sorai:

 

 

 „Hazaérkezve Bécsbe komoly változást észleltem a trónörökösön. Nemcsak egészségi állapota romlott, de nyugtalansága is nőttön-nőtt; vadászszenvedélye természetellenes mértéket öltött, és estéit olyan társaságban töltötte, amelybe nem követhettem. Határozottan éreztem, hogy teljesen eltávolodott tőlem, lehúzta egy másik világ. Ma már tudjuk, hogy megváltozott külseje és magatartása csak következménye volt a súlyos erkölcsi és politikai konfliktusnak, amelyből nem talált többé kiutat. Ebben az időszakban dőlt el Rudolf trónörökös sorsa. Annak idején ezt még nem láttam tisztán, de kimondhatatlanul szenvedtem, és minél inkább igyekeztem alkalmazkodni őhozzá, annál erősebben érzékeltem, hogy fenyegető felhők gyűlnek a feje fölött.(…)

 

Később legalább a külsőségekben beállt némi javulás, ám az említett hónapokban nemigen tudtam, hogy mi lesz velünk. Előfordult ugyanis, hogy a trónörökös csak hajnaltájt, ráadásul nem valami épületes állapotban érkezett haza. Ilyen körülmények között gondolni sem lehetett valódi együttélésre, egész valómmal tiltakoztam ellene. Már csak szánalommal tudtam közeledni hozzá, lelkemben írmagja sem maradt a bizalomnak és nagyrabecsülésnek. A külvilág előtt azonban mindezt titkolnom kellett, senki nem sejthette, milyen siralmas helyzetbe kerültünk. Mindig együtt mutatkoztunk a nyilvánosság előtt. Monarchia-szerte számtalan alkalom adódott, mely megkövetelte jelenlétünket, s ezért szerencsére nem sok időm maradt a töprengésre, így egyelőre nem is fogtam fel teljesen, milyen nagy gond nehezedik rám. Istenhitem, gyermekem látása, népeink millióinak szeretete és tisztelete vigasztalást nyújtott és kárpótolt házasságom boldogtalanságáért. Nekem csupán az volt a kötelességem, hogy kitartsak a trónörökös mellett, tűrjek és hallgassak.”

 

 Rudolf trónörökös vadászöltözetben 1889 januárjában Ludwig Angerer felvételén

 

„Abban a néhány napban, amelyekben ezen a nyáron alkalmam volt látni egyes felügyelői útjai között a trónörököst, újabb ijesztő változást észlelhettem a természetében. Nemcsak hogy mind zaklatottabb és szórakozottabb lett, de hirtelen indulatkitörésekre és zabolátlan dührohamokra ragadtatta magát, olykor a legcsekélyebb ürüggyel is. Már rég beletörődtem, hogy házasságunk konvencionális keretei – különösen, ahogy leveleiben mutatkoznak – szöges ellentétben állnak mindennapi viselkedésével. Most azonban szinte rá sem ismertem. Belső meghasonlottsága szörnyű dührohamokban, elviselhetetlen és méltatlan jelenetekben nyilvánult meg. Úgy tűnt, hogy tartásával együtt a jó modorát is elveszítette. Egy ilyen alkalommal nem átallott teljes nyíltsággal beszélni előttem kínos szerelmi ügyeiről. Végül odáig fajult a helyzet, hogy megfenyegetett: véget vet az egésznek, főbe lövi magát és engem. Végigfutott hátamon a hideg.(…)

 

Az álomszép utazás után lélekben megerősödve tértem vissza októberben Bécsbe. Mennyire megrémültem, amikor viszontláttam a trónörököst! Betegsége annyira előrehaladott, hogy már külsején is meglátszott. Ijesztően megöregedett, bőre sápadt és petyhüdt volt, pillantása repdeső, arcvonásai erősen elváltoztak, mintha elvesztették volna azt a belső tartást, amelyet az akarat kölcsönöz nekik – mintha belülről bomlanának fel. Mélységes sajnálat és aggódás töltött el: mi lesz a vége ennek a hanyatlásnak?”

 

 

 Hoyos gróf Rudolf halálhírével a Burgba érkezik - Neue Illustrirte Zeitung, 1889. február 17.

 

„Január 30-ának reggelén komor téli napra ébredtünk, borult volt az ég, hópelyhek szállingóztak az ablak előtt. Énekórám volt Niklas-Kempner professzor asszonnyal, ez általában tíz órakor kezdődött. (…)

 

Ám az énekben sem találtam enyhülést, ellenkezőleg, szorongásom nőttön-nőtt. Amikor nem sokkal azelőtt hazatértem Délről, újra feltűnt nekem a trónörökösön végbement változás – ami ijesztőbb volt, mint valaha. Ritkán volt józan; csak hajnalonta tért vissza a Burgba. Kétes alakok jelentek meg a társaságában. Nyugtalansága és idegessége csak fokozódott. Rettenetes és fenyegető dolgokat mondott, és ijesztő cinizmussal játszott a revolverével, melyet állandóan magánál hordott. nemigen mertem kettesben maradni vele a szobában, de házasságunk összeomlását minden lelkierőmet összeszedve igyekeztem kifelé titkolni.

Főudvarmesternőm belépése szakította félbe az énekórát és a gondolataimat. Arckifejezése szokatlanul komor és szigorú volt, amikor megkért, hogy kövessem, mert fontos közlendője van számomra.

 

 A mayerlingi vadászkastély

 

Átmentem vele a szomszédos szalonba, rápillantottam, s miközben ő kíméletesen mondani kezdte, hogy rossz hírek érkeztek Mayerlingből, én máris tudtam, hogy bekövetkezhetett a régóta rettegett katasztrófa. »Meghalt!« - kiáltottam fel. Főudvarmesternőm felindultan bólintott.

 

Tehát meghalt, beváltotta szörnyű fenyegetését. Maga vetett véget tönkrement életének. Mindaz, amit az utóbbi hetekben elszenvedtem, láttam és hallottam, ebben a rettenetes eseményben csúcsosodott ki. Egész testemben reszkettem az izgalomtól és a megrendültségtől. Főudvarmesternőm megpróbált megnyugtatni, én pedig faggatni kezdtem a szerencsétlenség körülményeiről, de még ő maga sem tudott többet.

 

Nem sokkal ez után hívatott a császár és a császárné. Átmentem hozzájuk a főudvarmesternő kíséretével, beléptem a császári magánlakosztályba. A császár a terem közepén ült, mellette talpig feketében, halálos sápadt arccal a császárné. Amilyen zaklatott lelkiállapotban voltam – még fel sem fogtam, mi történt –, az volt az érzésem, hogy úgy néznek rám, mint egy bűnözőre. Kérdések kereszttüzébe kerültem, egy részükre nem tudtam válaszolni, más részükre nem volt szabad válaszolnom.

 

 

 A császár és a császárné Rudolf halálos ágyánál

 

A császárné végre rászánta magát, hogy elmondjon mindent. A legfájdalmasabb dolog történt, ami csak egy feleséget érhet: reggel Mayerlingben agyonlőve találták a trónörököst az ágyában, mellette egy ugyancsak agyonlőtt nő – Vetsera Mária – holttestét. Joseph Hoyos gróf, akit a trónörökös meghívott a vadászatra, reggel átment a vadászkastélyba a lakáj kérésére, mert az nem értette, hogy a trónörökös miért nem válaszol a kopogtatására. Együtt törték be a hálószoba ajtaját, és ott meglátták a két holttestet. A gróf azonnal Bécsbe utazott, és közölte a trónörökös főudvarmesterével a szörnyű hírt. Úgy döntöttek, hogy először őfelségét a császárnét értesítik; felolvasónőjét, Ferenczy Ida kisasszonyt kérték meg erre. A császárné rögtön átment a császárhoz. A szülők együtt viselték ennek az órának a súlyát, senki nem lehetett tanúja első megrendülésüknek.

 

Csak ezután határozták el, hogy értesítik az özvegyet. A felségek között ültem, és amit megtudtam és elszenvedtem, gyógyíthatatlan sebet ütött a szívemen. Végre el mertem mondani a császárnénak, amit hetekkel azelőtt a császárnak szándékoztam mondani. Beszéltem Rudolf életmódjáról, szokásairól, társaságáról, teljesen tönkrement egészségéről. Ám a császárné hallani sem akart minderről. Fájdalommal vettem tudomásul, hogy eltaszít magától. Az ő szemében én voltam a bűnös. Összeomlottam lelkileg. (…)

 

Visszavonultam lakosztályomba a trónörökös búcsúlevelével, melyet átadtak nekem. A nem sokkal a tragédia előtt írt levél nyilvánvalóvá tette, hogy eltökélt szándékkal dobta el magától az életet. Csak a levéllel a kezemben éreztem át teljes horderejével a trónörökös rettenetes zavarodottságát és tanácstalanságát, s ez engem is mélyen megrázott.

 

 

Rudolf trónörökös és szeretője Vetsera Mária halálának ábrázolása a korabeli sajtóban, 1889

 

 A keltezés nélküli levél a következő:

 

    Szívből ölel szerető Rudolfod.” 

 

/Stefánia: Császárnénak szántak. Rudolf trónörökös özvegyének emlékiratai. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2018. 205-206., 237-238. és 243-246./