Tanulj otthon - Sacco di Roma

I. Ferenc francia király (1515-1547) a cognaci liga létrehozásával újabb kísérletet tett, hogy Itáliában meggyengítse V. Károly császárt (1519-1556). Georg von Frundsberg (1473-1528) zsoldosvezér I. Ferdinánd (1526 óta cseh és magyar király, császár: 1556-1564) megbízásából 15 000 fős sereget toborzott, amelynek élén 1526 novemberében átkelt az Alpokon. Csapatai 1527 februárjában egyesültek a Charles de Bourbon (1490-1527) vezette spanyol sereggel. A zsold elmaradása és az éhínség következtében a sereg fegyelme föllazult. A Bologna melletti táborban a zsoldosok zendüléssel fenyegettek. Frundsberg, mikor ezt meg akarta akadályozni, szélütést kapott, és vissza kellett térnie Németországba, ahol hamarosan meghalt. A német és spanyol zsoldosok 1527. május 6-án megrohamozták Rómát, és kirabolták palotáit, templomait, főpapokat csúfoltak meg, és váltságdíjat követelve kínozták a város lakóit. A zsoldosok majd egy évig tartózkodtak Rómában. 1528 februárjában vonultak el Nápoly felé, miután francia csapatok érkeztek a város felmentésére. Róma kifosztása olyan katasztrófa volt, amellyel a reneszánsz korszak is véget ért a város történetében. Jakob Ziegler, Frundberg titkára Róma városáról írott történeti munkájában a következőképpen ír a pusztításokról.

Sacco di Roma (Francisco Javier Amérigo Aparicio, 1884)

Az Úr születése utáni ezerötszázhuszonhetedik esztendőben, május 5-én este Carl Bourbon herceg, a császár itáliai helytartója német és spanyol seregekkel Rómához ért. Éjszakai táborát a Szent Pongrác-kolostornál és kapunál, Leonina előváros előtt egészen a Campo Santó-i Szentlélek kapuig [terjedő területen] verte föl, és a Szent Onopheri-kolostorban – amely szorosan a város mellett fekszik – talált némi bort, hogy a hadnép kissé felélénküljön. A Bourbon herceg hamarosan egy trombitást küldött a kapukhoz és a pápához, kitől azt kérte, hogy engedélyezze a császári hadnép átvonulását, hitelezzen fizetést, szállítmányt és élelemtartalékot, hogy mihamarabb a Nápolyi Királyságba érhessenek. Mindezt a pápa megvető szavak kíséretében elutasította.

VII. Kelemen pápa portréja (Sebastianod el Piombo, 1530 körül)

Másrészt a Bourbon herceg trombitásán keresztül azt követelte, hogy a pápa nyissa meg a várost, és adja azt át ő császári felségének, mint a Római Birodalom fejének, mert az régi időktől fogva a császáré, és a püspök azt jogtalanul birtokolja, amire a pápa Rentium Ursines által azt a választ adta a trombitásnak, hogy [a herceg] mielőbb távozzék, mert golyót fog ereszteni a testébe. (…)

Erre a Bourbon herceg tanácskozott a fejedelmekkel és a főemberekkel, mérlegelték a császár méltóságát, a pápa dacos elutasítását, a hadnép nagy szükségét és élelemhiányát, és nagy veszélyüket, mert a pápa római hadereje velük szemben állt, Urbino hercege és Guido de Rangon gróf a teljes szövetséges haderővel, kb. negyvenezres sereggel pedig a hátukban, a teljes környék az ellenségük volt, semmilyen segítséget, menekülési és kitörési lehetőséget nem találtak, amiért is nyomasztó szükségből úgy döntöttek, hogy Róma városát minden késedelem nélkül, sietve (…) megostromolják és ebben Isten segedelmét kérik. Egy biztos és nagy győzelem reményével vigasztalták magukat. Eztán az utóvédet és az őrséget teljes létszámmal töltötték fel, kibontották a lobogót, és egész éjszaka fújták a harsonákat, és lármát csaptak, hogy a város népe nyugtalan, fáradt és ideges legyen.

Másnap korán reggel, május 6. napján Isten sűrű ködöt küldött, amely a császári seregeket annyira belepte, hogy a városból látni sem lehetett őket. Ekkor a Bourbon herceg harci zajt csapott, és a rendben felállt seregeket rohamra indította, mivel pedig sem tűzfegyvereik, sem pedig létráik nem voltak, deszkát és petrencés rudakat szereztek, és a karókat fűzfaágakkal kötötték össze. Mikor pedig a németek a Turion kaputól jobbra a Janiculo-hegy és a Szentlélek kórház között rohamra indultak, és a város falain elhelyezett lőállásokból heves tűz alá vették őket, visszakozniuk kellett és egy másik falat rohantak meg. Jobbra, egy magas és komoly beszéddel ösztönző kapitány, Philipp Stumpff vezényletével a német katonák erős rohamra indultak, annak ellenére, hogy erős tűz alatt voltak, mert minden bástya, erődfal és lőállás emberekkel, ágyúkkal, hurkokkal, csapdákkal és baltákkal volt felszerelve, és minden a támadók kezére került, Szent Onophorusnál áttörték a falakat, és amint az elsők belül voltak, lemészárolták a körfalakon levő népet. (…)

Charles de Bourbon halála Róma ostrománál, a védők halálra sebezték egy szakállas puskával (Martin van Heemskerck metszete, 1555-ből)

A másik oldalon, a Turion kapu melletti bal oldalon a spanyolok indultak rohamra a Szent Péter-monostor mögött, és amikor az első alkalommal visszavetették őket, akkor a Bourbon herceg akart tovább támadni, magával akarta ragadni a többieket, az első volt köztük, mert azok már rémüldöztek és nem akartak bátran rohamozni. Fogott egy létrát, és miközben felfelé mászott, nem az ellenség, (…) hanem egy spanyol lövész egy kilőtt fél kampóval  átlőtte a combját a csípőjénél, és bizonyára érezhette, hogy élete itt bevégeztetett, a hadnépnek mindenesetre szigorúan és erősen megparancsolta, hogy a rohamot abba ne hagyják, ez pedig annyira szíven ütötte a spanyolokat, hogy a támadásuk helyén, bár nagy fáradsággal, de áttörtek, annak ellenére, hogy közülük sokan odavesztek.

A Bourbon herceget a Szent Péter-monostorba vitték, ott is halt meg, és a Szent Sixtusi-kápolnában, ahol a pápa mindenkor a miséjét celebrálta, fejedelmi szokás szerint ravatalozták fel, aztán Caietába vitték, ott pedig a kastélyban, egy boltíves kápolnában szépen eltemették, a sírkövet aranyos kendővel takarták le, és háborús lobogóját a sírja mellé állították emlékül. (…)

Kelemen pápa ezt a betörést kezdetben észre sem vette, mert ugyanebben az időben a Szent Péter-templomba vitette magát mise celebrálása végett, amikor pedig jelentették neki a rohamot, akkor kinevette azt, és biztosnak hitte magát. Kitartott mindaddig, amíg az ellenség be nem tört a templomba, és a templomi szolgákat és a svájciakat szeme láttára le nem mészárolta, amikor pedig ezt látta, rögtön elmenekült a miséről, és nagy sietséggel egy titkos ajtón keresztül egy zárt folyosóra ment, és olyan gyorsan futott, hogy annyira kiverte az izzadság, mintha vízzel öntötték volna le. A svájciakat, akik közül kétszázat a pápa mindig a saját gárdájában tartott, minthogy nekik kardokkal és pallosokkal a testi épségére kellett ügyelniük, részben a falaknál gyilkolták le kapitányukkal, Resch von Zürichhel együtt, részben pedig a Szent Péter-templomban az oltárokon és azok mögött szúrták le őket, amivel a Svájci Gárdának bevégeztetett.

Svájci gárdisták gyilkos közelharcban német landsknechtek ellen (Ifj. Hans Holbein korabeli rajza)

Az Angyalvárba menekült 13 kardinális, (…) sok püspök és más nagy urak, akiket akkora tömeg követett, hogy sokakat, fiatalokat és időseket, asszonyokat és gyermekeket letapostak, és a hídon agyonnyomtak. (…)

Mikor pedig a pápa meghallotta, hogy a Borbon herceg meghalt, ismét felébredt benne a remény, hogy parancsnoka halála miatt a csőcselék semmit sem fog tudni kezdeni, s nem volt neki elég ekkora vérontás, hanem inkább hagyta a régi Róma városát, ártatlan lakosaival, asszonyokkal és gyermekekkel együtt elpusztulni, mintsem hogy szerződést kössön a császáriakkal és fizessen [nekik, így] még inkább bezárkózott és elbújt az Angyalvárban. (…) Mikor pedig a délelőtt folyamán Leonis városát teljesen bevették, az ostromlók serege a délután és az est folyamán rendben átnyomult a Tiberisen először a kapuhoz és az Angyalvár előtti Szentlélek várához, amely erődítve volt, nem hagyták magukat az Angyalvárból rájuk zúduló tűztől akadályozni, mint ahogy ez a lövöldözés nem is okozott nagyobb károkat, a hídon levő egyik templomot azonban romba döntötték. A hadnép tehát általözönlött [a folyón], és mindenféle nagy lövöldözés nélkül puszta kézzel űzte el a védőket a falakról és a lőállásokból, úgyhogy senki sem maradhatott bizton állva és el kellett hagynia helyét. Így a trombitások is állandóan fújták a harsonákat és a dobosok is nagy zajt csaptak, a főemberek pedig sietségre és továbbnyomulásra ösztönöztek, hogy a várost hamarosan meghódítsák, mert (…) ha Rómát ezen az estén nem sikerülne meghódítani, úgy az eztán még nehezebben történhetne meg.

Jobbra a római Angyalvár (Castel Sant'Angelo), metszet 1748-ból

A bátorítás és a nagy zsákmány és rablás reménye megtette a hatását az ostromlókra, így vérszomjasan nyomultak előre, különösen pedig, mivel látták, hogy a falak védői kezdtek lankadni. Hatalmas fagerendákat hoztak elő faltörő kosnak, és az erős kaput kiemelték sarkaiból, és létrákon beözönlöttek a falakon is, és bevették a Julius-várat és kaput – amit a kórház és a Szent Péter-templom között diadalkapunak is neveznek –, ugyanígy – egy, a hegyről lezúduló rohammal – a sixtusi hidat is, úgyhogy aznap estére, az éjszaka beállta előtt egy órával (…) a hatalmas Rómát bevették és megnyitották.

Amikor pedig az ostromlók a városba értek, hamarosan minden utcát megtöltöttek, amelyik üres volt, és ahonnan a rettegő lakosok mindenütt a házaikba menekültek, és mivel a császáriak az ostrom alkalmával semmilyen ellenállásba nem ütköztek és károkat sem szenvedtek, nem rendeztek véres leszámolást, mint ahogy az a hódítók szokása, hanem az embereket, amennyire csak lehetett, kímélték, és csak rablásra alkalmas holmik és javak után, étel és ital után kutattak, mégis, a római harcosok közül kb. háromezer ember meghalt, és számos polgárt is megkéseltek. Ezen az éjszakán császári katonák mindenütt betörtek a házakba, lefoglaltak, fosztogattak és elraboltak mindent, amit csak magukhoz tudtak venni, nem kíméltek sem idegeneket, sem helybélieket, sem gazdagot, sem szegényt, sem fiatalt, sem öreget, minden embernek nagy összeggel kellett magát megváltania vagy fogságra vetették. Volt tehát jajveszékelés és sírás-rívás, üvöltözés és asszonyok meg gyermekek zokogása, minden dobozt és ládát szétvertek, szétvágtak és feltörtek, mindent tönkretettek, (…) és az értékes szöveteket is szétszaggatták. (…)

Fosztogató csapatok Rómában (Johann Lingelbach festménye, 17. század)

A polgárokat mindenfelé megkínozták a házaikban, és ha nem adtak valamit mindenkinek, aki csak jött, leszúrták őket. Gyakran egyik katona a másikat fojtotta meg a zsákmány miatt. Rómában majdnem mindenkit megsarcoltak, ami után úgy tartják, húszezer ember menekült el. Mindent odaadtak, hogy életüket mentsék. Az ostromló hadnép éhes, lerongyolódott és szegény volt, sem rendet, sem pedig félelmet nem ismert, mert két főparancsnokuk, a Bourbon herceg és Jörg von Frundsberg odaveszett. A pápai bullákat és ami hasonló iratokat csak találtak, mind elégették, széttépték és megsemmisítették, úgyhogy minden ház, utca és ól tele volt széttépett levelekkel és könyvekkel, gyakran a lovak alá is ezeket szórták, Szent Péter temploma és más templomok is istállóként szolgáltak. A híres Vatikáni Könyvtárban, amelyet még V. Miklós[1] rendezett be, és ahol a világ minden tájáról származó írásokat mindenféle nyelveken őriztek, ekkor keletkeztek jóvátehetetlen károk.

Semmi sem maradt épen, mint ahogy a régi Laokoón-[szobor]csoportot is összetörték, amelyet Titus császár a saját házában tartott, amelyet egyetlen márványtömbből metszettek ki mesterien, és amely oly sokféle római rombolást túlélt. Minden nagy főtemplomot és kolostort kifosztottak, a kelyheket, szentségtartókat, ornátusokat, szentségeket és mindent elloptak, elraboltak, szétvertek és beolvasztottak. Több püspöknek és prelátusnak hátrakötötték a kezét, és addig vezették őket az utcákon át, amíg a rájuk kiszabott váltságdíjat meg nem fizették. (…) A hadnép tehát meggazdagodott, és a várost alaposan lerombolták, mint ahogy ezer év hadnépe sem tette azt. A fosztogatás és rablás hat nap és éjszaka tartott Rómában, a hetedik napon megtiltották. A spanyolok különösen nagy bűnöket és gazságokat követtek el, főleg nők és lányok ellen, az apák és a férjek jelenlétében. Nagy volt a sírás, a félelem és az ínség. (…) A dolog azonban nem volt annyira embertelen, mint ahogy arról számos olasz ír, hogy a kisgyerekeket anyjuk ölében szúrták le, egy papot pedig megkínoztak volna, mert egy öszvért nem akart megáldoztatni. Isten haragja és büntetése mindig nagy az istentelen számára. A fenti gonosztettek, bűn, fösvénység, kincshalmozás, elnyomás, amelyek Rómában – mint Szodomában és Gomorrában – embertelenül nagyok voltak, nem maradhatnak büntetlenül. Isten itt figyelmeztetésként büntet, ott meg örökkévalóan. (…)

Róma szenvedéseinek allegóriája. (Francesco Xanto Avelli, 1528-1531 körül).

Forrás: Renaissance, Glaubenskämpfe, Absolutismus. Hrsg. Wolfgang Lautemann – Manfred Schlenke. In: Geschichte in Quellen 3. München, Bayerischer Schulbuch-Verlag, 1966. 226-229. – Lásd: Kora újkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény. Szerkesztette: Poór János. Budapest, Osiris, 2000. 25-28. pp. – Fordította: Krász Lilla

Fotó: wikipedia.org

[1] V. Miklós (1447-1455) reneszánsz pápa, a vatikáni könyvtár alapítója.