Tanulj otthon! - Rudolf: Tizenöt nap a Dunán (1878) (részlet)

Rudolf trónörökös vadászöltözetben 1889 januárjában

NYOLCZADIK NAP

Már az első reggeli órákban kün voltunk szobáinkból és rövid reggeli után siettünk ki a hajóból is.

A kapitány már tegnap este, még a mi visszatérésünk előtt ott hagyta volt a kikötő hídját, a hol más hajóknak útjokban állott, s egy kissé fölfelé hajtott, jóval a falun innen vetve ki vasmacskáját. Ez reánk nézve is kellemesebb volt, mert lakásunk környezete sokkal nyugalmasabbá vált s az emberek is kevésbbé látogatták. Hogy a közlekedés a gőzös és a part között kényelmes legyen, deszkából vertek hidat. Legközelebbi szomszédságunk egy rét volt, a melytől még egy darabon ösvényen kellett mennünk a falu végső házai mellett haladó szekér-útig, a hol mostantól fogva a kocsik mindig vártak bennünket.

E napon nem egyszerre indultunk el; mindenki úgy rendelkezett, a hogy akart. A vadászat nemes műveletében sógrom és én voltunk a legbuzgóbbak a társaságban; együtt, nagyon is korán mentünk el a hajóról s a parton járkáltunk, minthogy a szekerek, a vasárnapot meg az ünnepet hozván fel okul, elkéstek. A nap gyönyörű volt, bár már korán nagy hőség uralkodott s némi aggodalommal gondoltunk a kínos déli órákra.

Brehm és Homeyer szintén külön akartak ma menni s más-más irányba kutatni. Brehm tegnap gyakorlott szemével egy erdős halom tetején, jó távol, valami festői szép sziklacsoportot vett észre, a melyen ebéd után számos keselyű és sas sütkérezett s tollászkodott. Chotek grófot arra kérte, hogy oda mehessen, ott majd gályákból búvóhelyet készíthessen s a ragadozóknak prédául egy gödölyét kitehessen. E vállalatához nagy reményeket kötött s mi is mind kíváncsiak voltunk, fog-e neki sikerülni.

Homeyer e napot teljesen az apró madaraknak s egyszersmind egy kis pihenésnek is akarta szentelni. Az volt a terve, hogy a gőzös közelében a szőlőhegyeket s a környéki előhegyeket járja be.

Bombelles megint az ő «keselyű-fészkéhez» akart menni, hogy még egyszer szerencsét próbáljon. Sógrom és én egy-egy parasztszekeren eleintén egy irányban, egymás után mentünk. Kezdetben a folyó ellenében, az úgy nevezett országúton haladtunk, mely legfeljebb rosszul kavicsolt, döczögős falusi útnak vált be. A Duna jobb partján, tőlünk jobbra, a hegylejtő egyes rétekben ereszkedett alá a folyó felé, balra pedig hegyek emelkedtek, szőlőkkel s egyes gyönyörűen virító gyümölcsfákkal ékesítve. Az út mellékén sok zöldikét, sordélyt, barázdabillegtetőt, rőthátú gébicset, különféle fülemülét, a réten zöld harkályt s nyaktekercset láttam.

Jó félórát menve, egy faluba értünk. Balra mély, erdőtlen hegyoldalaktól határolt s a hegyek közé vezető völgy látszott. Itt elváltunk. Sógrom egy darabon még tovább ment, hogy a legközelebbi másik völgybe jusson, én pedig a falun keresztül sebesen rohanó hegyi patak mentén a Fruska-Gorának tartottam.

Szőlőhegyek, rétek, egyes kisebb sziklacsoportok s meredek agyagpartok alkotta gyönyörű vidéken, melyet mindenféle gyümölcsfák, köztök mandolafák is ékesítettek, rendkívül rossz út vezetett az erdő felé. Megint mintegy fél óráig döczögve, végre túlvoltam a kopasz előhegyeken s a hegyek belsejébe jutottam.

Eleintén erdők határolta s rétek díszítette völgyben egyenes irányban haladtam, azután jobbra fordultam s itt a tegnap leírt úthoz hasonló, meredek hegyi szakasz kezdődött. A hegyoldalak egy kis fél óra multán még a szlavóniai lovaknak is nagyon meredekek voltak; az istenadták mind jobban és jobban ziháltak s minduntalan meg-megálltak. Mennél göcsörtösebb volt az út, annál jobban recsegett a szekér minden ízében s végre egyes részei a szó teljes értelmében szertehullottak. Várakozni, míg a szekeret újra rendbe hozzák s eltörött részeit, miként az e vidéken már rendes dolog, madzaggal összetoldozzák, igen unalmas lett volna s egy percznyi időt sem akarván veszíteni, elhatároztam, hogy a többi utat vadászlegényemmel s az ottani igen ügyes erdésszel gyalog teszem meg.

Tengelic és csíz. Rudolf trónörökös festménye

Elkezdtünk szaporán gyalogolni. Harmadfél óra alatt tettünk meg olyan utat, a melyet az erdész három órányira becsült. A sasfészekre való gondolás, mely reám ott várakozott, meggyorsította lépteimet és sebesen kapaszkodtunk fel a meredek lejtőkön. Az út gyönyörű szép volt: bükkesen vezetett át, melyet pompás aljanövényzet s hellyel-közzel hatalmas száraz ágakkal ékeskedő vén tölgyek díszítettek. Vizenyős, a Bécsi-Erdő magasabb helyeire, sőt Alpeseink egyes részleteire emlékeztető réteken, sebes hegyi patakokon, szűk erdei völgyeken haladtunk le s fel, gyorsan előre. Csak itt-ott esett szabad kilátásunk; ilyenkor láttuk, milyen gyönyörűen terülnek lábaink alatt az erdős hegyek. Ornithológiai szempontból, bármennyire szorgalmasan tekintgettem is jobbra, balra, semmi érdekeset sem láttam. A völgy aljában sárga rigók, kukókák, egyes büdös bankák, feljebb csak erdei pintyőkék, sármányok és a legközönségesebb éneklők élénkítették az erdőt. Egy tölgyfáról egy vörös kánya szállt föl mellettem s egyes kisebb sólymok keringtek a levegőben. Úgy látszik, hogy a sasok és keselyűk a reggeli órákban távolabb vidékekre mentek prédát kaparítani, mert, csodálkozásomra, egyetlen egyet sem láttam.

Végre világosság csillámlott át a fák között; közeledtünk a hegy gerinczéhez. Fölérve rá, az erdész megjegyezte, hogy a Fruska-Gora legmagasabb vízválasztóján vagyunk. A nagy hegyláncz egész gerinczén, mely közel egyforma magasságban halad, széles, Eugén herczeg útjának nevezett út vezet végig. Azt mondják, hogy a török háborúk hőse ezt az utat használta, mikor csapataival Karloviczba vonult.

Az út lágy sarában két farkas friss nyomát vettem észre. A farkasok legfeljebb két-három órával mehettek arra hamarább mint mi; nyomaik egymás mellett ugyanabban az irányban haladtak, a melybe nekünk is mennünk kellett s csak mintegy negyed óra múlva láttuk, hogy a két jómadár az erdőbe fordult az útról. Az erdész beszélte, hogy a farkasok e vidéken nagyon gyakoriak s a szarvasokban és őzekben nagy károkat okoznak. Vadászatuk azonban itt e hegyek között, meggyőződésem szerint, majdnem a lehetetlenséggel határos, azért igen érthetőnek találtam, hogy a grófi vadászoknak csak ritkán sikerül farkast elejteniök.

Egy szabadon fekvő erdei rétről, melyet csak alacsony bokrok öveztek, gyönyörű kilátásunk nyilott. Még kevés szebb panorámát láttam életemben s ez a reggel felejthetetlenül vésődött be emlékezetembe. Jobbról is, ballról is áttekinthettük a Fruska-Gora elágazódó erdős völgyeit, halmait és csúcsait, a mint álláspontunktól a két oldalon fekvő két sík felé lépcsőzetesen ereszkednek alá; északon az erdőtlen lapály keskeny csíkján túl a Dunának szigetekkel meg-megszakgatott széles szalagja kigyódzott keletnek s nyugotnak; túlsó partján láttuk a gyönyörű magyar parti erdőket s azokon túl az óriás magyar alföldet, mely végtelen tenger módjára domborodott s a messze távolban az éggel s a felhőkkel összeolvadva, végre eltűnt szemeink előtt; nyitott földabroszként terült előttünk déli Magyarország: kéken csillogó mocsarak váltakoztak a mezők zöld pásztáival, aranyos homokfenyéreivel, melyek között a falvak fehér pontokként tűntek fel szerteszét. Dél felé a Száva keskeny síksága feküdt lábainknál, melynek közepén a Száva kanyargott végig. Délkeleten a gyönyörű szerb hegyek emelkedtek megszámlálhatatlan kúpjaikkal, ormaikkal; délnyugaton kékes ködben Boszniának már a havasok jellemét viselő, természeti szépségekben annyira gazdag s festői formáik miatt annyira megragadó hegyei tornyosultak. Élénken emlékeztetett e tájék Albániának, Montenegrónak s Dalmácziának még impozánsabb hegyeire.

Sokáig maradtam e ponton s élveztem a remek tájképet. Az erdész megmondta az egyes hegyek nevét s megjelölte a helyet, a hol a szerb Sabácz s a hol e fejedelemség székvárosa, Belgrád fekszik. A hegy, a mely e város mellett emelkedik, már messziről kitűnik kiváló formájával. Az erdész beszélte, hogy a szerb-török háború idejében az ágyúk dörgését egészen jól lehetett idáig hallani.

Némi pihenés után folytattuk útunkat s egy úgynevezett arany-sas fészkéhez igyekeztünk. Folyvást a hegygerinczen mentünk, sűrű bokrok között, míg egyszer az erdész azt mondá, hogy balra, tehát az északi lejtőre kell térnünk. Nem tudtam, mit neveznek itt az erdészek arany-sasnak, azért az Aquila chrysaėtos-ra. gondoltam s nagyon örültem, hogy e madarat, melyet csak téli tartózkodásáról ismertem, most fészkén figyelhetem meg.

Meredek, erdő fedte hegyoldalak között keskeny ösvényen egy csendes völgybe értünk; egy gyönyörű pontján, feltűnő alacsony tölgyfán volt a hatalmas sasfészek. Alája lopództam, de a lakót nem sikerült belőle, kizavarni; nem volt otthon. Belebújtam a már előbb külön készült kunyhóba, a melynek nagyon is mesterkélt volta a sast valószínűleg elriasztotta.

Fél óra múlva mind a két sas megjött s aggodalmasan víjjogva keringett körültem; észrevettek. Maradni és várni akartam, hogy talán lecsillapodnak, hanem sokkal félénkebbeknek mutatkoztak, hogysem remélni mertem volna, hogy jó puskalövésnyire közelednek felém. Egyikökön világosan láttam a parlagi sas tipusát és így megtudtam, hogy mindazok a sasok, a melyeket az erdészek e vidéken arany-sasnak neveznek, nem az Aquila chrysaėtos, hanem az itt meglehetős gyakori Aquila imperialis fajhoz tartoznak.

Ez volt az első alkalom, hogy e délvidéki s a nagy sasok között egyszersmind határozottan a legszebb sas fészkéhez jutottam, azért nagy búbánattal váltam el tőle, midőn meggyőződtem, hogy minden fáradság hiába való.

Felmentem megint a lejtőn a hegygerinczre.

E közben megjöttek a szekerek is. A kocsisok kijavítgatták, a mi szekerökben kár esett; felültünk rájok s újra megpróbáltuk a gyatra úton a meredek lejtőre felmászni. Körülbelül egy óra hosszáig szekerkéztünk keresztül-kasul a gerinczen, gyönyörű erdős hegytetőkön, midőn az erdész megállította a szekereket. Megint szálas nagy bükkerdőbe mentem be. Egyenes ösvény vezetett a nedves, fűvel dúsan benőtt erdőbe, melyet óriás bükkek és tölgyek alkottak, s közben-közben galagonya-bokrok díszítettek. Apró patakok és csermelyek vígan csörgedeztek a kövek között, a völgynek tartva lefelé; a fák között keskeny résen át láttuk a magyar alföldet s alattunk egy mély erdős völgyet.

Óriás bükkfa tetején volt egy réti sas fészke, az első, a melyet e hegységben magam láttam. A Fruska-Gorában is ritkaság, hogy a réti sas a Duna szigetségét elhagyva, a hegyek közé vonul. Mi jutott eszébe ennek a két-három párnak, a melyet a Fruska-Gorában magam és társaim fészken találtunk, hogy a gyönyörű berkeket elhagyja és a folyó környékéről, az ő vadászterületökről elköltözzék, nem birom felfogni. A Duna és berkei mindennel ellátják a réti sast, a mire csak szüksége van, sőt még a hegyekben fészkelő sasok is a folyó vidékét keresik fel, valahányszor fiaiknak kell eledelt szerezniök.

A sast nem találtam otthon; de, sajnálatomra, megjött, mielőtt jól elrejtőzhettem volna s ott keringett aggodalmasan víjjogva a környéken. A búvóhely, melyet az erdész készített számomra, sörétlövésre egy kicsit messze volt a fészektől, azért felkértem az erdészt, hogy maradjon ő ott, magam pedig egészen a fészek alá mentem; minthogy pedig sem fák, sem bokrok el nem födtek, két nagy kőtuskó közé feküdtem és földszínű tiroli esőköpönyegemmel takarództam be.

Mintegy fél óra multán, a mely idő alatt hanyatt feküdtem a földön, eljött a tojó, rendkívül fejlett, világos színezetű vén példány. Erős szárnyverése fejem fölött figyelmeztetett megérkezésére; csakhogy olyan hirtelen tűnt el fészkében, hogy biztos lövést lehetetlen volt rámérnem. Az intésemre hozzám siető erdész megkopogtatta néhányszor a fa derekát s a madár kirepült ugyan, de nem felém, hanem épen ellenkező irányban a hegy lejtője felé. Biztos lövésben a sűrű ágak akadályoztak; azonkívül az a bajom is esett, hogy fegyverem a köpönyegembe koczolódott s egyik csöve elsült, mielőtt még czéloztam volna; a másik csőből pedig már nagy távolságra lőttem utána.

A lövések zajára előjött a hím is és párjával együtt hangosan kiabálva keringett a fejem fölött. Ezt a baljóslatú kiabálást már jól ismertem a múlt napokból; a réti sas éles, tiszta víjjogása a vadászra nézve mindig kedvezőtlen jel. — A sasokhoz szegődött egy vörös kánya is s fölöttök mutogatta repülésben való művészetét.

Rudolf sasvadászaton Alfred Brehmmel és Eugen Homeyerrel 1878-ban

Mikor láttam, hogy minden reménynek vége, elszomorodva hagytam ott a helyet. A szekerek felé menve, útközben két kisebb fészekre bukkantunk. Mind a kettőben vörös kánya lakik — úgy mond az erdész; ő maga látta néhányszor, hogy ezek ültek a fészken, s külsejökről ítélve, csakugyan mind a kettő kányafészeknek látszott. A laza, gyenge építményből egészen biztosra fogtam magam is, hogy ezek csak a vörös kánya fészkei lehetnek.

Az egyik fészek üres volt; valószínű, hogy gazdáját a réti sasra tett lövések zavarták ki, minthogy a nagy sasfészektől csak néhány fa választotta el. A másik fészek gazdáját sem birtuk kiriasztani, pedig ismételve megkopogtatták a fa derekát, a mely ágain viselte. Az erdész azt tanácsolta, hogy menjünk innen s keressük fel egy barátkeselyű fészkét. Mintha valami jó szellem sugallta volna, a fészekbe lőttem és ime, egerész-ölyv nagyságú ragadozó madár repült ki belőle, súlyosan megsebezve. Alig dördült el a puskám, az erdész már felém kiáltott, hogy «hiszen ez nem a kánya, a mely mindig itt volt!» Magam is láttam tiszta fehér mellét és világos barna hátát. Gyorsan rálőttem másodszor is, és a madár oldalra kanyarodva, a földre hanyatlott. Odasiettem s néhány lépésnyire egy gyönyörű színezetű törpe sas hímet találtam a sűrű bokrok között. Nagyon megörültem neki, mert ezen a vidéken sokkal nehezebb egyetlen törpe sast is elejteni, mint akár egész sereg réti sast.

Ez a rendkívül ritka, szép színezetű csinos kis sas már régen érdekelt s nagyon csodálkoztam, hogy e madarat már másod ízben sikerült a vörös kánya lakott fészkén felfedeznem: első ízben bükkfán a Bécsi-Erdőben, Weidlingau közelében s másod ízben most, ugyanolyan fán, ugyanolyan fészekben a Fruska-Gora hegységében. Örvendtem, hogy e zsákmányt Homeyer-nek, a ki e sasfajt a fészkén még soha sem figyelte meg, sőt hült tetemét sem látta, megmutathatom és észleletemet vele közölhetem; neki nagyon szívén feküdt, hogy ilyen zsákmányra szert tegyünk.

Most siettem tovább a szekérhez, hogy folytassuk utunkat.

Útunk meredek lejtőkön, árnyékos tetőkön át vezetett le s fel; félóra multán ritkás tölgyerdő fedte hegy kúpos tetejére értünk. Itt megállottunk s én az erdésszel e magaslat nyugoti lejtőjére mentem. Meredek, nap-pörzsölte fűvel borított lejtőn kúsztunk lassan lefelé. Alattunk néhány száz lábnyira keskeny erdei rét zöldellt, a melyen hangosan csevegő kis patak kígyódzott át. E szabad tér túlsó oldalán igen meredek lejtő emelkedett, melyet fiatal tölgyes és bükkes erdő boritott. Ennek fél magasságában nagy, magas, talán több száz éves vadkörtefa állott, melynek felső száraz ágain egy barátkeselyű-fészek volt. Az innenső hegyoldalról, a hol állottunk, messzelátóval jól láthattuk a nagy madár fejét s minden mozdulatát; egészen lelapulva, fejét a nagy melegtől fáradtan lehorgasztva ült fészkében. Egy pillanatra leültem, hogy pihenjek, mert a déli hőség már meglehetősen elővette az embert.

Néhány pillanat múlva a keselyű fölemelkedett, figyelmesen körültekintett, kiszállott fészkéből s alacsonyan repülve, a patak fölött kivonult a völgyből. Alig tűnt el szemeink elől, mikor az ellenkező irányból egy másik, sokkal hatalmasabb keselyű, valószínűleg a tojó, került elő, egyenesen a fészeknek tartott, a peremére szállott s lassan, esetlenül ment be, hogy a költést tovább folytassa.

Erre mi is neki indultunk; gyors lépésben siettünk le a hegyoldalon, azután a réten át s kezdtünk a túlsó lejtőn fölfelé kapaszkodni. Mintegy negyed óra alatt elértük a nagy körtefát. E körtefa olyan meredek lejtőn állott, hogy talán mintegy száz lépésnyi távolból, felülről, egészen jól beleláthattunk a fészek belsejébe. A fa egyik oldalán galagonyabokrokkal borított tisztás, a másikon, szintén csak néhány lépésnyire a fészektől, rétecske volt, a melyen locsogó kis csermely folydogált. Minthogy se nem láttuk, se nem hallottuk, hogy a keselyű elment volna hazulról, biztosra fogtuk, hogy otthon van; azért valami jó helyet kerestem magamnak, hogy ha talán a zörgésre felrepülne, golyóval lőhessek rá.

Tíz perczig tarthatott körülbelül, hogy fegyveremet lövésre készen tartva, mozdulatlanul állottam. Ágak tördelése, kiabálás, a fa derekának vadásztőrrel való veregetése, fadarabok felhajigálása mind nem használt; a tunya madár meg se mozdult. Vadászlázam annyira fokozódott, hogy jónak láttam, hogy valamire lehető gyorsan elhatározzam magamat; a szakadatlan várakozásban odáig jutottam volna, hogy biztos lövésre még csak gondolni sem tudtam volna. Az erdész tanácsára felmentem a lejtőn, hogy felülről beláthassak a fészekbe. Találtam is helyet, a honnan a keselyű szürkéskék kopasz fejét, kerek nagy hátát és farka hegyét egészen világosan láthattam. Leültem, hogy egy kicsit kifújjam magam. Messzelátómmal a madár minden mozdulatát követtem. Úgy látszott, hogy a keselyű jól volt lakva, mert bármi történt is körülte, minden iránt teljesen egykedvű volt: minden igyekezetünk, hogy lethargiájából kizavarjuk, nyomtalanul enyészett el. Fejét a hátára hajtva, száját felfelé tartva és nagyra tátva feküdt ott; látszott, hogy szenved a Nap égető sugaraitól; csak néha-néha rázta meg nyakát, hogy a bűzös fészek körül rajzó rovarokat elkergesse. Bizva nyugodt kezemben, elhatároztam, hogy golyót eresztek fejének kis czéltáblájára. A lövés eldördült, a fészek peremén porzott az agyag az ágak között s a keselyű fölemelkedett, megrázta szárnyait s a nagyobb ijedtség minden jele nélkül szállt tova a lejtőn lefelé.

Bosszankodva az eseten, el akartam sietni e helyről, gondolván, hogy egy-két óráig minden remény hiába való; az erdész azonban kért, hogy maradjak s üljek egészen közel a fészek alá. Hajtottam a szavára s mielőtt új helyemen elrejtőzhettem volna, már hallottam a keselyűnek különös szavát. Sajátszerű egy hang ez, melyet egyetlen más ragadozó madár szavával sem lehet összehasonlítani s különösen este hangzik ez a rekedt rikácsolás sajátszerűen, ha még hozzá szárnyainak súlyos, tompa verése is kiséri. Alig hogy felpillantottam, már zúgott a fejem fölött s a hatalmas keselyű — feltűnő nagy tojó volt — ott állott egyenesen a fészek peremén. Hamar neki tartottam a fegyveremet; csakhogy épen abban a pillanatban bújt be a fészekbe, mikor elsütöttem, s a golyó fölötte repült el. Rögtön megzördültek az ágak s a nagy madár, köröket vágva fölöttem, ismét elment.

Az erdész, a helyzetet helyesen megértve, azt monda, hogy a keselyűnek bizonyára tojása van, mely közel van a kikeléshez, s kért, hogy a fészket ne hagyjam ott, avval biztatván, hogy a keselyű néhány pillanat múlva újra visszatér. Leültem, ott, a hol épen álltam, szabadon, minden rejtek nélkül egy galagonyabokor alá és kértem az erdészt, hogy menjen el s zajjal, minden vigyázat nélkül szaladjon el a fa alatt, a melyen a fészek van és siessen abban az irányban, a merre szekereink állanak.

E közben a hím is előkerült s mind a két keselyű ott keringett harsogva köröttünk. Alig távozott az erdész száz lépésnyire, a keselyű azonnal összevonta szárnyait és sebesen, a mennyire esetlen alkata épen megengedte, a fészeknek tartott. Egy vastag ágra ült a fészek közelében; engemet azonban meglátott. Alig hogy észrevett, azonnal kiterjesztette szárnyait s mielőtt lövéshez juthattam volna, eltűnt a legközelebbi fák ágai között.

Szerencsére most olyan fogásra határoztam el magam, a melynek sikerére még ma is büszke vagyok. Golyós fegyveremet a vállamra vetettem, puskámat erős, két nullás sörétre töltöttem, zajjal hagytam el helyemet, hogy a keselyű figyelmét magamra tereljem s mentem le a völgybe. Tervem már első kezdetén sikerült, a mennyiben a keselyűk fejem fölött minden mozdulatomat figyelemmel kisérték. Mikor látták, hogy a patak közelében vagyok, örömrivalgásra fakadtak, megkerülték néhányszor a hegytetőt, azután eltűntek különböző irányban, valószínűleg, hogy a környéket átkutassák. Felhasználtam ezt a pillanatot, s vissza mentem megint a kis rétre a fészek közelébe; itt lefeküdtem egészen közel a fészekhez, betakarództam ágakkal, a mennyire tudtam, s hanyatt fekve, puskámat lövésre készen tartva, meg sem mocczantam. Egy kínos negyedóra múlt így el; már kezdtem félni, hogy a fáradtság erőt vesz rajtam, s hogy a szunyogoktól és hangyáktól gyötörtetve, e helyzetet tovább ki nem birom, midőn egyszerre a keselyűk hangját hallottam. Sebesen repült el a házaspár a fejem fölött magasan s egy merész kőszáli sas száguldott nyomukban.

Josef Kriehuber 1874-es litográfiája Rudolfról

Gyönyörködhettem most abban az érdekes jelenségben, a mint e nemes sas az esetlen keselyűt űzte, kergette a levegőben s elcsapva alatta, egyenesen a fészkének tartott. A keselyű féltve magzatát, s attól is fázva, hogy az ügyesebb sassal harczra kell szállania a levegőben, a lejtő hosszában egyenesen lecsapott, fészkét félkörben megkerülte s hosszú nyakát lefelé nyújtva épen azt a helyet vette szemügyre, a hol az előtt ültem volt, mostani szabad fekvésű helyemet egy pillantásra sem méltatva. Midőn így a második kört vágva, fölöttem repült el a fészkének tartva, mindkét csövemet nekieresztettem. Láttam, hogy néhány tolla hullott, s észrevettem, hogy szárnyai görcsösen összerándultak, s kopasz feje megnyaklott. A lövés talált, az bizonyos! Mindamellett tartottam tőle, hogy a sörét újra hatás nélkül pattogott le erős tollazatáról, mert nagy kört vágva, nyugodt evezéssel repült el mellettem jobbra s eltünt a hátam mögötti erdőben.

Néhány kínos másodpercz telt el, midőn fölöttem a lejtőn, talán pár száz lépésnyi távolban, erős robajlást hallottam, mint mikor szarvas törtet keresztül a bokrokon. Soha sem tudtam, mi lehet; a keselyű legkevésbbé jutott eszembe. Arra gondoltam, hogy közelemben valami farkas talán szarvast ejtett zsákmányul és gyors léptekkel siettem le a völgybe, hogy ez erős zaj okát az erdésztől megkérdezzem. Az erdész már lélekszakadva jött elém, mert az ágak ropogását egy negyedórányira hallotta s elégült arcczal monda, hogy ezt valószínűleg a lezuhanó keselyű okozta.

Kapaszkodtunk újra a lejtőn felfelé, abban az irányban, a honnan a törtetést hallottuk volt. A hegyoldal a fészektől kezdve majdnem függőleges irányban emelkedett s nagy megerőltetésünkbe került, míg a sűrű mogyoróbokrokon keresztülvergődtünk. Egy mogyoróbokorban, előbbi búvóhelyemtől pár száz lépésnyire, két fiatal bükkfa közé beékelődve találtuk a barátkeselyűt szétterülő szárnyakkal, már teljesen kimúlva. Örömtől repesve siettünk érte s nagy nehezen czipeltük le a fáradalmas úton a szekerekhez, a melyek innen mintegy negyedórányira állottak a patak mellett, az erdőszélen.

Mai vadászatunkon Cserevicztől igen távol vidékre kerültünk. E helyen a hegyi völgyek az ország belseje felé meglehetősen megapadtak s köves, kopár előhegyek alkotta széles öv választotta el a tulajdonképeni Fruska-Gorát a Dunától. Köves lejtők, rétek, legelők, szőlők, virágos gyümölcsfák, diófák ékesítette gyönyörű völgyön haladtunk tovább.

Mintegy fél óra multán a magaslat gerinczén egy festői falut vettünk észre. A templomtornyokon lobogók díszlettek s a faluból vidám zene hangzott; valami búcsú volt a húsvéti ünnepek folytatásaképen. Útunk e falu alatt vezetett volna; egyszerre azonban csak azon vettük észre magunkat, hogy a patak továbbhaladásunkat meghiúsította: út helyett nagy kövek és szakadékos partok voltak előttünk s épenséggel nem tudtuk, mitévők legyünk. Végre fölfedeztünk valami rettenetes, szekérrel alig járhatónak látszó utat, mely a falu felé kigyódzott föl a lejtőn. Nem volt más menekvés, mint ennek nekihajtani. Mindannyian leszáltunk s egyesült erővel segítettünk a lovaknak, hátulról tolván a szekeret. A hegynek mintegy felemagasságára érve, az én szekerem megint összetört, s kötelekkel, madzagokkal kellett fáradságosán és sokáig javítgatni.

A míg a kocsis, meg az odakerülő parasztok az én díszkocsim helyreállításán dolgoztak, felhasználtam az időt, hogy ornithológiai megfigyeléseket tegyek. A távolban kőszáli sast láttam örvényelni, a mint a szőlők fölött valószínűleg kisebb madarakra vadászott. Hollók károgva repkedtek itt-ott s a Fruska-Gora ormai fölött néhány barátkeselyű úszott. A kisebb madarak közül kevés érdekeset vettem észre; a gyümölcsösökben kakukok röpködtek, a levegőben dalos pacsirták emelkedtek fölfelé s a legelőn büdös bankák futkostak ide s tova. Egy bankát, mely elég vakmerőén néhány lépésnyire bevárt, lelőttem, hogy a tudósoknak elvigyem. Sordélyok, aranyos sármányok, tengeliczék, poszáták s más fülemülefélék dalolgattak a csipkebokorban s nagyon sok rőthátú gébics üldögélt a cserjék tetején, fehér begyét mind felénk fordítva s farkát mind vígan billegtetve.

Körülbelül egy negyedóra multán a kocsik ismét rendben voltak s a fáradság újra kezdődött. Végre elértük a helységet. Lakói érdekeltek. Szálas, feketehajú szlavón legények szép nemzeti öltözetökben állottak az utczán s a templom előtti tér közepén paraszt leányok járták tarka ruhában a «kolo» nevezetű nemzeti tánczot. Egy pár siralmasan nyikorgó duda volt a sajátszerű, vad, a Déli-tenger szigetein élő népekre emlékeztető körtáncz összes zenei kísérete. A lakosok már hallották volt, hogy én e vidékre érkezem és stiriai vadászruhámról, a melyet rendkívül megbámultak, felismerve, igen szépen üdvözöltek. Még túl a falun is messze követte az egész lakosság szekereinket, a mi persze nem volt valami nehéz, mert a fáradt lovakkal a gyalázatos úton csak lépésben haladtunk.

Sokáig kínlódtunk hegynek föl, hegyről le a kis előhegyeken át, míg a hegyek legszélén a Dunát megpillantottuk. Nem titkolhatom el, hogy a Dunának megpillantása, a mely a mi hajónkra s kellemesen illatozó jó ebédre emlékeztetett, meglehetősen megörvendeztetett. Nemsokára a folyó partjára, az országútra értünk és galoppban — mert fáradt lovaink ügetni már nem akartak — haladtunk víz mentében lefelé; jobbról meredek lejtők, balról a Duna kisért mindenütt. Egy óra múlva elértük Csereviczet. Az út utolsó részén sok madarat láttam. A víz tükre fölött gémek és kacsák repültek el s az út mentén gébicsek meg számos más mindenféle apró madár üldögélt. Közel a réthez, a mely mellett gőzösünk állott, a telegráf-dróton — csak ez az egyetlen egy volt a póznán — egy tarka kis madarat vettem észre, a mely, mint később kiderült, a színezetében kissé változó barnabegyű réti-fülemüle volt. Én feketebegyű réti-fülemülének gondoltam; kiugrottam a szekérből s hamarosan lelőttem.

Ez utolsó intermezzo után néhány percz múlva szerencsésen a hajóra érkeztünk. Társaim már együtt voltak s az én késedelmező megérkezésemet nagy várakozással lesték. Hatalmas barátkeselyűm nagy hatást keltett a kizárólagos vadászokban, a törpe sas pedig Homeyer barátomban fakasztott bámulatot és rajongó örömet. Brehm, nagy csodálkozásomra, még nem jött vissza; úgy látszik, hogy a szirtek, a melyeket az ő gödölyéjével félelmetessé tett, nagyon lekötötték. Bombelles egy feltűnően gyenge, de igen érdekes színezetű réti sast hozott haza szerencsésen. Ilyen ruházatot e sasfajon még nem láttam; átmenet volt ez a fiatalkori barna-szürke ruhából a vén réti sas világossárga öltözetéhez; tarkának mondhatta az ember: csőre még fekete, lába világos szöszke sárga, háta barnás s melle már világos sárga színű volt.

Sógrom igen érdekes zsákmánynyal tért vissza: egy sasfajjal gazdagította ő is gyűjteményünket; hatalmas császársas tojója feküdt a fedélzeten, melyet mindnyájan megbámultunk; golyó pihent melle kellő közepében. Leopold a fészkén ejtette el a Fruska-Gorában, tehát szintén hegyeken. A barátkeselyű fészkénél ő is úgy járt, mint én. A keselyű sehogy sem akart fészkéből előjönni. Leopold látta, hogy fejét fel-felemeli, hanem a kis czéltáblára való bizonytalan lövést nem tartotta vadászhoz méltónak s hiába való fáradozás után otthagyta a fészket. Kár, hogy a kígyász-sast sem sikerült elejtenie, melynek fészke az ő területére esett. E szép orvmadarat ott találta a fészkén, meg is sebezte, de, sajnálatunkra, nem birta megtalálni. Ez volt a második és utolsó lakott kígyász-sasfészek, a melyet egész utunkon találtunk.

Homeyer hű maradt tudományos törekvéseihez; egész figyelmét a kisebb madarakra irányozta s egy gyönyörű színezetű sárga rigóval, egy gerliczével s más mindeféle aprósággal tért haza.

Alfred Edmund Brehm

Brehm-et tovább már nem várhattuk; az idő haladt s mármár öreg délután volt. Az ebéddel hamar végeztünk s ebéd után sógrom és én újra útnak indultunk. A már ismert úton haladtunk a vadászház felé a Fruska-Gorába. A többi urak otthon maradtak, hogy pihenjenek, Brehm kivételével, a kinek megérkezését, mint említettük, hiába vártuk s így nem is tudtuk, milyen eredménnyel munkálkodott a mai napon.

Gyönyörű egy délután volt; az előhegyek fennsíkjáról, a leszállóban levő Nap sugaraitól megaranyozva, pompás kép tárult elénk. Minden baleset s minden érdekes esemény nélkül értünk a vadászházhoz. Chotek gróf szíves volt bennünket egész odáig kisérni s felszólított, hogy még ma cserkésszünk egy keveset őzre.

Sógromnak a vadászház átellenében fekvő néhány rétet kellett meglátogatnia s az erdésztől kisértetve, a sötét bükkesen át a túlsó lejtőre ment. Az én utam gyönyörű réteken s patakokon át egy nagy irtás felé vezetett. A Nap ezalatt leszállott s utolsó fénysugarai küzdöttek a leereszkedő éj homályával. Gyönyörű este volt; a madarak mind elnémultak s csak a tücskök czirpeltek, meg a denevérek röpködtek körültünk. Az erdőgondnok épen azt monda, hogy jó volna a cserkészetet félbehagyni, midőn jó távolban egy őzbakot pillantottam meg; a bükkös szélén egy kis réten állott. Meglehetős közel lopództam hozzá s megpróbáltam, a mint a sötétben épen lehetett, czélba venni. A lövés eldördült s az őzbak, ívbe fordulva, eltűnt az erdő sötétjében. Hittem, hogy meg van sebezve, hanem az erdészek másnap reggeli keresése teljesen eredménytelen volt.

Most a völgynek tartottam visszafelé, a hol sógorommal találkoztam. Ő őzet nem is látott, hanem jól irányzott golyójával egy egerésző rókát sikerült elejtenie. Együtt tértünk vissza a vadászházba. Chotek gróf, a rendkívül szíves és figyelmes házi gazda, mindaddig velünk maradt, míg meg nem győződött, hogy otthoniasan vagyunk elhelyezkedve, azután elbúcsúzva, Csereviczbe tért vissza.

Erre tálaltattuk a vacsorát, melyet Bombelles komornyikja főzött; Bombelles hozzánk adta az ő jeles dalmatáját, a ki valóban nagyon ügyes volt. Vacsora után általános csend volt a vadászházban; magunk is, meg az erdészek is törődöttek lévén a nap fáradalmaitól, nyugalomra tértünk.

A vadászház ablakai alacsonyak, ajtaja egyszerű s a kerítése sem vala magas, azért sógromnak s magamnak is mindenféle gondolatom támadt ezen a teljesen félreeső vidéken csatangoló rablóbandákról. Déli Magyarországon, s még inkább a Boszniával és Szerbiával határos Szlavóniában e tekintetben nincs egészen rendjén a dolog s bizony nem igen van hegyvidék, a mely az efféle népségnek jobb tanyát adna, mint a Fruska-Gora.

Biztosság okáért magunkhoz vettük a szobába az én fekete vizslámat; a vadászlakot diszítő két farkasbőr egyikén aludt, melyeket Chotek gróf maga ejtett el a Fruska-Gorában. Sógrom az ágyához támasztotta fegyverét s néhány töltést is készített hozzá. Kár, hogy mind ez a gondoskodás teljesen hiába való volt. Egy kis kaland a rablókkal nagyon érdekes lett volna, s az igazat megvallva, lefekvéskor gondoltuk is, hogy nincs lehetetlenség benne.

/Rudolf trónörökös: Tizenöt nap a Dunán. K. M. Természettudományi Társulat, Budapest, 1890. 150-170. pp./