Tanulj otthon - Mária Terézia

Mária Terézia császárné, Magyarország és Csehország királynője, VI. (III.) Károly császár és magyar király és Erzsébet Krisztina Braunschweig-wolfenbütteli hercegnő legidősebb lánya, I. Ferenc István császár felesége. Bécsben született 1717. május 13-án, meghalt Bécsben 1780. november 29-én. Teste Bécsben, a kapucinusok kriptájában nyugszik.

Jelmondata: Justitia et clementia (Igazságosan és kegyesen).

Mária Terézia 11 éves kora körül Andreas Möller dán festő 1729 körüli portréján

„A »leány örökös«, Mária Terézia születése előtt négy évvel, 1713-ban bocsátotta ki VI. (III.) Károly, a Habsburg-ház utolsó férfi tagja, a Pragmatica Sanctiot, azt a törvényt, amely kimondja a Habsburg-birodalom oszthatatlanságát, az egységes férfiági öröklést, és – ha a férfiág megszakadna – lehetővé teszi a nőági öröklést is.

Mária Terézia nevelésében nem volt semmi rendkívüli. Zenélni és táncolni tanult, jól ismerte a klasszikus szerzők műveit és stílusát, jezsuita nevelőinek latinján kívül tanult spanyolul és olaszul, a bécsi udvar hagyományos nyelvein, sőt franciául is, amely kezdte kiszorítani a másik két latin nyelvet. Történelmi tanulmányai bővítették földrajzi ismereteit is, ugyanakkor tanulságos példákat szolgáltattak jó és rossz uralkodókról. Atyja a kormányzás ügyeibe nem avatta be.

Még nem volt tizenkilenc éves, amikor 1736-ban szerelmi házasságot kötött Lotharingiai Ferenc Istvánnal, akit atyja előre kijelölt számára, és akinek még ugyanabban az évben a lengyel örökösödési háború következtében fel kellett adnia hercegségét cserébe a toscanai nagyhercegségért.

Nagyon boldog házasságukból tizenhat gyermek született: Mária Erzsébet (1737-40); Mária Anna, szül. 1738; Mária Karolina (szül. és megh. 1740); II. József, a trónörökös és a későbbi császár, szül. 1741; Mária Krisztina, szül. 1742; Mária Erzsébet, szül. 1743; Károly József, szül. 1745; Mária Amália, szül. 1746; Péter Lipót, a későbbi II. Lipót császár és magyar király, szül. 1747; Mária Karolina (szül. és megh. 1748); Johanna (1750-62); Mária Jozefa, szül. 1751; Mária Karolina, szül. 1752; Ferdinánd Károly Antal, szül. 1754; Mária Antónia (Marie Anoinette), szül. 1755 és Miksa Ferenc, szül. 1756.

Martin van Meytens 1764/1765-ös festménye a Mária Teréziáról és családjáról.

Valószínűleg kilenc évvel idősebb férje (aki 1732 óta Magyarország helytartója volt, 1738-tól ellátta a főparancsnoki teendőket, és részt vett a titkos konferencia ülésein) vezette be Mária Teréziát a politika gyakorlatába. Nyilván Ferenc István mellett tanulta meg azt is, hogy kritikusan ítélje meg atyja uralkodási módszereit, akit országai egyszerű kezelőjének nevezett. Elhatározta, hogy uralkodóként nem fogja hagyni, hogy a nemesi-rendi érdekeket kiszolgáló miniszterek »despotikusan«, kényükre-kedvükre intézkedjenek.

Uralkodási programnak ez önmagában még kevés, de már itt megmutatkozott az a szándéka, hogy abszolutisztikusabban uralkodjon, mint atyja. Mária Terézia ún. »pragmatizmusa« és »realizmusa« látszólag megfelel annak az általános kormányzási gyakorlatnak, hogy az uralkodó megoldást keres az éppen legégetőbb problémákra, anélkül, hogy döntéseinek ideológiai alapjait népszerűsítő szándékkal az újonnan kialakuló polgári nyilvánosság elé tárná. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem voltak politikai vezéreszméi. Mária Teréziának a hatalomról alkotott elképzelése azon a még teljesen a hitben gyökerező felfogáson alapult, hogy születése jogán vette át az uralkodást, miáltal az isteni gondviselés kettős felelősséget ruházott rá: felelősséget Istennel és az emberekkel szemben. Ugyanakkor megbízottnak, a hatalom ideiglenes birtokosának tekintette magát. Annak tudata, hogy az idő sodrában csak átmenetileg tölti be hivatalát, és Isten mindenhatóságába vetett bizalma megakadályozta abban, hogy saját hatalmát korlátlannak tekintse, és hogy önmagát azonosítsa e hatalommal – elvégre az állam nem volt más számára, mint gyarló emberek tökéletlen alkotása.

Jantyik Mátyás: Mária Terézia a pozsonyi országgyűlésen. Mária Terézia 1741. szeptember 11-én fekete gyászruhában jelent meg a pozsonyi országgyűlésen. A magyar rendek felajánlották segítségüket trónjának megvédéséhez. („Vita et sanguinem!”)

Saját tehetetlenségét már huszonhárom éves korában tapasztalta, amikor II. Frigyes porosz király megtámadta Sziléziát. Tapasztalatlanság, bizonytalanság, félénkség töltötte el a lelkét, és egyaránt volt bizalmatlan maga és mások iránt. De aztán megint – mint ő írja – »ambíciók és más affektusok« kerekedtek benne felül. A felvilágosodás híveivel ellentétben nem tudott hinni abban, hogy az emberi természet Isten kegyelmétől függetlenül, születésénél fogva jó. Újra és újra az imádságban és az elmélkedésben keresett menedéket. Gyakran egész napra is visszavonult, különösképpen férje 1765-ben bekövetkezett halála után, hogy áhitatot gyakoroljon és eltávolodjék a napi gondoktól. Soha nem átallotta kikérni mások tanácsát, akár világiakról, akár egyháziakról volt szó. Igaz, hogy az ész mérték volt számára, de nem az egyetlen. Az újabb kutatások a janzenizmust vélik felfedezni abban a teológiai táptalajban, amelyben politikai gondolkodása és tettei gyökereztek.

Mégis elszántan és határozottan vette magára az uralkodás terhét. Elsőként meg kellett védeni a monarchiát az ellenséges támadásoktól és a pusztítástól, s egyben helyre kellett állítani biztonságát (osztrák örökösödési háború, 1740-48, hétéves háború 1756-63).

A kunersdorfi csata, 1759. augusztus 1. (Alexander Kotzebue, 1848)

Szilézia elvesztése (1745) ráébresztette a császárnét és külpolitikai tanácsadóját, Wenczel Anton von Kaunitz-Rietberget, hogy többre becsülje a birodalma magját képező közép-európai országait, mint Dél- és Nyugat-Európában szétszórtan elhelyezkedő tartományait (Lombardia és Dél-Németalföld). 1756-ban szövetséget kötött Franciaországgal az Angliával szövetkező Poroszország ellen, annak érdekében, hogy független külpolitikai döntéseket hozhasson (»a szövetségek átfordulása«).

Szilézia azonban 1763-ban mégis Poroszországé maradt, amely most már felzárkózott Ausztria mellé a Szent Római Birodalom második vezető hatalmaként (dualizmus). II. József, aki 1765-től császár és társuralkodó volt, 1778-79-ben megpróbálta Ausztriához csatolni Bajorországot, nem hallgatván anyja ellenkezésére, aki most már ragaszkodott a status quohoz. A kísérlet balul ütött ki, csak az Inn folyó menti területek kerültek Ausztriához. Poroszország megerősödése sokkal súlyosabb következményekkel járt Kelet-Európában, ahol Lengyelország hatalmi vákuumot képezett, mint nyugaton, ahol az uralkodók tiszteletben tartották az 1714-ben kijelölt határokat. Mária Terézia 1772-ben félretette keresztényi-természetjogi elveit, amelyeket az államok és a népek egymás közötti kapcsolatában jogról és jogtalanságról vallott, és meghajolva József és Kaunitz államkancellár hatalmi számításai előtt, Poroszországgal és Oroszországgal együtt részt vett a lengyel királyság felosztásában. A monarchia bekebelezte Galíciát, amely széles védőbástyaként állt Magyarország és Erdély északkeleti határvidékén. Oroszország 1774-ben előrenyomult a Fekete-tengerig, és szemet vetett a Galíciától délkeletre fekvő Bukovinára. Az oszmán birodalommal folytatott közvetlen tárgyalások eredményeként József szerezte meg ezt a területet.

Martin van Meytens festménye a császárnőről

A Habsburgok nagyhatalmi politikai érdekeltsége 1740 és 1780 között áthelyeződött a Rajna és a Mosel, valamint a Pó vidékéről a Visztula, Szan, Dnyeszter és Prut folyók vidékére. A törökkel kötött béke sértetlen maradt. Mária Terézia a modern állam érdekeit szolgáló belpolitikát azáltal is biztosítani kívánta, hogy gyermekeit, Józsefet, Mária Amáliát, Marie Antoinette-et és Mária Karolinát a szerteágazó Bourbon-ház hercegnőivel és hercegeivel házasította össze Nyugat- és Dél-Európában (Parma, Spanyolország, Franciaország, Nápoly), és így dinasztikus hálózatot hozott létre.

Az 1740-ben beköszöntött, hosszan tartó háborús és konfliktushelyzetben különösen sürgőssé és fontossá váltak a »felvilágosult abszolutizmus« jegyében megkezdett belpolitikai reformok. A tartományokat összetartó laza kötelékeket szorosabbra kellett fűzni, a meglévő, de jórészt parlagon heverő anyagi és emberi erőforrásokat hatékonyabban kellett szervezni, felhasználni és gyarapítani. Vitathatatlan, hogy Mária Terézia tanácsadóinak körében jelen volt az európai felvilágosodás eszmerendszere. Maga a császárné tűzött ki és tett magáévá olyan célokat, amelyeket felvilágosultnak nevezhetünk, legyen az a jog egységesítése és különösképpen a büntetőjog korszerűsítése (a kínvallatás eltörlése 1776-ban), a kézműipar, az ipar, a manufaktúrák fejlesztését és a kereskedelem előmozdítását célzó intézkedések sora vagy a csehországi parasztlázadások után kirobbant heves vita a jobbágyság intézményének teljes felszámolásáról. Uralkodásának nyilván döntő eleme volt, hogy (Ferenc Istvánnal mint társuralkodóval együtt) ő kapcsolódott be elsőként közvetlenül és így abszolutisztikusan országai kormányzásába és igazgatásába. Ezáltal a többi világi és egyházi hatalommal szemben megalapozta az uralkodói tekintélyt és szuverenitást, amelyet a saját személyében egyesítve az egyes tartományok fölé helyezett, és így érvényre juttatta az állam szuverenitási igényét, mind a rendekkel, mind a katolikus egyházzal szemben.

Martin van Meytens portréja Mária Teréziáról

Az alapokat is megmozgató átalakítás eszköze a kiépülőben lévő bürokrácia volt, amelynek csúcsain továbbra is nemesek kaptak részt a hatalomból, de amely középső és alsó szintjein polgári tanácsosokat és tisztviselőket juttatott be a hatalom előszobájába. Cseh mintára a többi örökös tartományt is körzetekre osztották, amelyeknek hivatalnokai a nagybirtokok és a magisztrátusok gazdasági, szociális és jogi viszonyainak ismerete és ellenőrzése folytán kapcsolatba kerültek a városi és falusi lakossággal. A körzeti közigazgatást a tartományok fővárosaiban újonnan felállított kormányok irányították, ezek fölött pedig a cseh és osztrák tartományokat összefogó bécsi székhelyű »Directorium in publicis et cameralibus« gyakorolt felügyeletet. Friedrich Wilhelm von Hugwitz gróf javaslatokat dolgozott ki arra, hogyan lehetne a bevezetett reformok által az időközben száznyolcezer főre növelt létszámú állandó hadsereg fenntartására szánt eszközöket a rendek beleszólása nélkül újra megállapítani és elosztani, ésszerűbben előteremteni és felhasználni: bizonyos mértékig az állam saját kezelésében. Ha a földesúri birtokokon és a helyi közigazgatás legalsó szintjein még nem is, de a legfelső szinten önálló igazságügyi hatóság hatáskörébe utalták az igazságszolgáltatást, amely korábban összefonódott a tartományi igazgatással; ez is egy módja az államhatalmi ágak szétválasztásának.

Friedrich Wilhelm von Haugwitz

A körvonalaiban kirajzolódó »összállam« igazgatási apparátusába nem kapcsolták bele Magyarországot és Erdélyt, de Lombardiát és Dél-Németalföldet sem, amelyeket – nem utolsó sorban exponált helyzetük miatt – a Kaunitz vezette, 1742 óta fennálló államkancellária alá rendeltek. Ezek az alkotmányos és igazgatási struktúrák elméletileg 1749 és 1780 között működtek, és alapját képezik annak is, amit – joggal – »teréziánus jozefinizmus«-nak nevezhetnénk. A sürgető gazdaság-, pénzügy-, szociál- és népességpolitikai problémák összeszövődtek egy eredendően katolikus felvilágosultság pasztorális, pedagógiai és tudományos törekvéseivel, ami érvényesült az oktatásügy reformjánál az egyetemektől az alapfokú iskoláig, az egyházak és a kolostorok vagyonkezelésének újraszabályozásánál, a szegénygondozásnál, a papok számának meghatározásánál, az egyházmegyék és plébániák beosztásánál vagy az ünnepek csökkentésénél. Mindent egybevetve? Mária Terézia személyes elhivatottsága nagy volt. Mégsem tudta elhatározni magát arra, hogy feladja hagyományos módon felfogott felelősségét a katolikus hit megőrzéséért, és hogy vallási türelmet gyakoroljon.”

Mária Terézia (korabeli művész festménye, 1770)

Forrás: Habsburg lexikon. Szerkesztette Brigitte Hamann. Új Géniusz Kiadó, Budapest 1990. 323-327. pp. Mária Terézia szócikk szerzője: Dr. Grete Klingenstein egyetemi tanár, Graz.

Fotó: wikipedia.org