Tanulj otthon - Kasszandra-levél

Kossuth Lajos nyílt levele Deák Ferenchez

Párizs, 1867. május 22.

Kossuth Lajos levelét a kiegyezés formális törvénybe iktatásának előestéjére időzítette, felhasználva azt, hogy – április 1. óta – a kiegyezés radikális ellenfelei immár rendelkeztek sajtóorgánummal, a Böszörményi László szerkesztette Magyar Újsággal. A levélben Kossuth az emigrációban kiadott Negyvenkilencz öt számában is kifejtett érveit összegzi. A Nyílt levelet számos újság átvette, sőt röplapként, önálló kiadásban több tízezer példányban fogyott el. Deák Ferenc május 30-án megjelent nyilatkozatában kitért az érdemi vita elől.

Kossuth Lajos portréja az emigráció idején

Barátom!

Engedd meg e megszólítást azon múlt emlékének nevében, mely a hosszú számkivetés keservei, a hazafi bánat s a családi bú minden súlya alatt előttem mindig szent maradt.

Mi nemcsak elvrokonok, de barátok is valánk, a szó nemesebb értelmében, férfikorunk szebb szakán keresztül, midőn még egy irányban haladtunk a hazafiúi kötelesség ösvényén.

Együtt állottunk őrt a nemzet jogai mellett az 1848-ki válság előestéjén,[1] midőn mint ministertársak közegyetértéssel megköveteltük a bécsi udvartól s kormánytól, hogy „hazánknak törvényes önállása és szabadsága minden tekintetben, a pénz- és hadügyek önálló, független és minden idegen avatkozástól ment kormányzatát is világosan odaértve, nyíltan elismerve és megóva legyen”.

És együtt izentük meg e jogszerű követelés folytán a bécsi kormánynak, hogy „az összes nemzettel egyetértőleg változhatlanul el vagyunk határozva, a magyar nemzetnek önállásából, semmi áron egy hajszálnyit sem engedni, s a szövetséges barátságra hasonló barátsággal, ellenségeskedésre jogszerű visszatorlással felelni”.

A perc csakhamar elkövetkezett, midőn választanunk kellett, ha beváltsuk-e a jogszerű visszatorlás változhatlannak nyilatkoztatott határozatát, vagy védtelenül fogadjuk a halálos csapást, mit az önkény hazánk nemzeti s állami életére mért.

Te, mert nem bíztál nemzetünk erejében, a visszavonulást választottad.[2]

Én azok soraiba állottam, kik Istenbe, jogaikba, s önmagukba bízva az ellenséges megtámadásra jogszerű visszatorlással feleltek, mikint ezt együtt, a nemzet nevében a hatalomnak megizentük volt.

Nem dicstelen a lap, melyet a magyar nemzet ez elhatározás folytán a történelem könyvébe iktatott. S habár egy idegen nagyhatalom jogtalan fegyvereinek súlya alatt sikerült is az árulásnak nemzetünk önbizalmát megrendíteni, s a megrendített önbizalommal karját elzsibbasztani, a hősiességet, mellyel jogait védte volt, csodálattal kísérte a világ, nem érdemlett bukásának rokonszenvvel adózott, s nemzetünk életrevalóságának amaz óriási revelatiója – melynél a sikerhez csak egy kissé több kitartás hiányzott – annyit mindenesetre eredményeze, hogy úgy a hatalmak politicájában, mint a népek érzelmeiben a magyar nemzet még bukásában is azon öncélú életerős tényezők közé lőn sorolva, melyekkel az európai történelem preogressusában számolni lehet, számolni kell, s melyeknek e történelem logicája jövendőt ígér, hacsak a história önálló tényezői sorából öngyilkos kézzel maguk magukat ki nem törlik.

Nagy vívmány ez, barátom! melyet feladni bűn. S a nemzet, mely oly körülmények közt is képes volt ez állást kivívni, annyit legalább megérdemel, hogy önállásának megvédése s jogainak valósítása körül ereje iránt ne essenek kétségbe vezérei.

Amint akkor a válság percében elváltak utaink, elválva maradtak tizenkilenc hosszú éven át mind e mai napig.

Nekem a hontalan bujdosás jutott osztályrészemül; neked a nemzet tiszteletétől s a tényező elemek többségének bizalmától környezett vezéri szerep. De jutottak e vezéri szereppel osztályrészedül nagy kötelességek is és roppant felelősség.

Elvált utainkon kiindulási pontunk s utunk iránya különbözik, csaknem, mondhatnám, ellenkezik.

De nem mondhatod, hogy utadban állottam; nem mondhatod, hogy nehézségeket iparkodtam elidbe gördíteni vagy számvetéseidet megzavarni.

Azonban hazafi vagyok. Nemzetem sorsa szívemen fekszik. S ez érdekeltségnél, e kötelességnél fogva szemmel kísértem folyvást polgári működésedet, reménnyel néha, aggódva sokszor, figyelemmel mindig – de nem szólottam.

Most szólok, és hozzád, és nyíltan szólok, mert úgy látom – s az évek és szenvedések terhe alatt meghiggadt ítélet tekintetével látom úgy –, hogy Nemzetünk a jogfeladások sikamlós meredélyén veszélybe, többe mint veszélybe, halálba sodortatik.

A Kasszandra-levél. (Megjelent a Magyar Újság május 26-i számában.)

Midőn 1861-ki felirataidat[3] olvasám, melyek nevedre annyi dicsfényt özönlöttek, megnyugtatást kerestem s találtam a gondolatban, hogy a nemzet önállásából s alkotmányos jogaiból, miket nem kevesb férfiassággal, mint bölcsességgel világosságba helyezél, nem fogsz engedni egy hajszálnyit is semmi áron.

Mert olyannak ismertelek, ki mérséklettel szab határt kívánalminak, komolyan megfontolja, amit követel; de a joghoz, melyet így megfontolva követelt, tántoríthatlanul ragaszkodik.

Engem, ki bizonyos kapcsolatokban az ellentéteket kiengesztelhetleneknek ítélem, nem elégített ki a határ, melyet kitűztél; de meg tudtam fogni, hogy ha nemzetünk vezérleted alatt békés úton eljut azon határhoz, lesz oka többet, nagy szenvedések árán, nem reményleni; ha pedig el nem jut, nyitva maradónak hittem a tért a jövendő számára, mert nem lesz semmi jog feláldozva. Pedig magad mondád, s helyesen mondád, hogy a jogot, melyet az erőszak elveszen, vissza lehet szerezni, s veszve csak az van, amiről a nemzet maga lemondott.

Nem vélek hibázni, midőn állítom, hogy azon nagy, azon példátlan befolyás, melyet a nemzet határozatira gyakorolsz, azon álláspont következése, melyet 1861-ben választottál. S nem vélek hibázni, midőn állítom, hogy a roppant erkölcsi hatalomnak, mely kezeidben van, kulcsa abban fekszik, hogy a romlatlan nép ösztönszerűsége Téged, a nemzeti jogok békés úton visszaszerzésének terén vezérét, még mindig az 1861-ki jogalapon vél állani.

Pedig már régen nem állasz ott. A jogvisszaszerzés álláspontjáról a jogfeláldozás sikamlós terére jutottál, s mert minden álláspontnak megvan a maga kérlelhetlen logicája, e téren annyira látom vive a dolgokat, hogy mély fájdalommal kell kérdenem, mi marad még feladni való a nemzet önállásából? mi marad még feladni való mindazon jogokból, melyek az alkotmányos állami élet lényegét s biztosítékait képezik, s melyek hazánk sajátlagos helyzetében még sokkal nagyobb beccsel bírnak, mint oly országokban bírhatnának, melyeknek fejedelme nem más országoknak is uralkodója, melyek tehát nincsenek azon veszélynek kitéve, hogy idegen érdekeknek eszközeivé süllyesztessenek.

Éppen most látom a hírlapokból a ministerium által f. hó 18-ikán előterjesztett hat törvényjavaslatot.[4]

Végigfutom elmémben az ezen javaslatok elseje által törvényesítendő közösügyi munkálatot, mely Hazánkat állami állásából kétségtelenül kivetkőzteti, s az Osztrák birodalommal egy államtestületté összeforrasztja.

Számot adok magamnak a többi öt törvényjavaslat horderejéről. És látom az irányában nézeteidet képviselő magyar lapokban azon agitatiót, mely a megyei institutiónak – hazánk ezen utolsó reményhorgonyának – elmállasztására, országpoliticai s alkotmányőri állásából kivetkőztetésére és puszta administrationalis bureaukká süllyesztésére irányoztatik.

Mindezeket látva és megfontolva, okom van kérdezni: minő lényeges állami jog, minő alkotmányos biztosíték marad még fenn, mellyel nemzetünk magát az áldozatokért nem mondom vigasztalhatná, hanem legalább mystificálhatná, hogy még mindig nemzet, még mindig alkotmányos?

A magyar hadsereg az osztrák birodalmi hadsereg kiegészítő részévé decretáltatik, s annak nemcsak szervezete s vezénylete, de még alkalmazása is a magyar ministeri felelősség alul elvonatik, és a magyar országgyűlésnek nem felelős birodalmi kormány rendelkezése alá bocsáttatik.

A hadi költségvetés megvizsgálásának joga a magyar országgyűléstől elvonatik, s a birodalommal közös delegatiókra ruháztatik át, s így idegen avatkozásnak, szavazásnak, határozásnak vettetik alá.

Ezáltal elveszti nemzetünk az alkotmányos állami élet legfőbb, legpracticusabb biztosítékát. Elveszti azon tehetséget, hogy a népekre annyi szerencsétlenséget árasztható háborújogot saját nemzeti érdekei szempontjából önállólag fékezhesse, vagy a nemzetközi viszonyokat ellenőrizhesse.

A közösügyi munkálatnak egyéb, nemcsak a nemezt állami életére s önállására, de még anyagi felvirágoztathatására is sérelmes intézkedéseit nem is említve, maga ezen két tény elég arra, miszerint tagadni ne lehessen, hogy Magyarország mindazon magasabb attributumokból kivetkőztetik, melyek egy országnak állami typust adnak; hogy a legfontosabb ügyekben idegen avatkozástól menten, önállólag nem intézkedhetve, idegen érdekeknek vontató kötelére akasztatik; hogy a nagyon alárendelt szerepre kárhoztatott magyar ministerium többé teljességgel nem független, s hogy ezen jogfeladások mellett a magyar országgyűlés alig lehet egyéb, mint egy megszaporított megyegyűlés.

Ezek annyira világos és semmi legisticus okoskodás által el nem vitatható – tények, hogy sérteni vélnélek, ha csak fel is tenném, hogy a Te érett bölcsességed s hazafiúi érzeted magának ezen jogfeladások hordereje iránt illusiót csinál.

Székely Bertalan: Deák Ferenc portréja (1869)

Hanem Te – fájdalom -nem bízol a nemzet erejében, s azzal vigasztalva magadat, hogy az élet s a körülmények enyhíteni fogják a következményeket, elfogadod a jogfeláldozásokat, miszerint megmentsed, amit megmenthetőnek vélsz, mert politicád tengelye akörül forog, hogy »el kell fogadni, ami kivihető, miután többet elérni nem lehet«. 

De épp ez az, ami ellen úgy a jog, mint a politica nevében tiltakoznom kell.

Ily szempontból vetni kockát a nemzet sorsa felett hiba is, de nem is szabad.

Nemzetnek lehet elnyomást tűrnie, de jogai valósításának reménye iránt semmi körülmények közt nem szabad kétségbeesnie, s azért, mert valamely jogát nyomban nem képes megvalósítani, nem szabad arról önkényt, örök időkre lemondani.

De hiba is ezen lemondás, éspedig olyan hiba, mely a körülmények által sem menthető.

Engedd, hogy emlékeztesselek a múltakra.

Amit most a közösügyi munkálat az úgynevezett birodalmi egységnek s nagyhatalmi állásnak áldozatul hoz, az lényegében éppen az, ami 1848-ban Jelasics betörését megelőzött ultimatumképp tőlünk követeltetett.[5]

Ultimatum volt, Barátom! fegyver éléről nyújtott ultimatum, nekünk védteleneknek. És támogatására fel volt szítogatva ellenünk a szenvedelmes belháború, s határainkon invasionalis seregek álltak csatarendben.

És e veszéllyel szemben volt-e a ministeriumban, melynek mindketten tagjai voltunk, volt-e az országgyűlésen csak egyetlenegy hang is, mely azon most annyi készséggel elfogadott követeléseket csak tárgyalásra is méltóknak tartotta volna?

Nem volt. az egész ministerium, Te és Eötvös épp úgy, mint én, s én úgy, mint az egész országgyűlés, indignatióval utasítottuk vissza a jogtalan, a nemzeti öngyilkolást kívánó követelést. Te visszavonultál, Eötvös a vihar elől külföldre vonult, én védelemre határoztam el magamat; de a követelt jogfeláldozást egyikünk sem írta alá.

Jött 1861. Az osztrák hatalom akkor még bizonnyal erősebb volt, mint 1867-ben. Mit feleltél a megújított követelésekre? Saját feliratidra utallak. Úgy ismerted akkor is a Pragmatica Sanctiót, mint most;[6] de megemlékezél az 1790:10-ik cikkre[7] is, s a jogtalan követelésre a jog, a teljes jog követelésével feleltél; és megmondottad a közös érdekű viszonyokra (melyek hiszen egészen különálló országok közt is létezhetnek, annál inkább az egy fejedelmet ismerők közt), megmondottad, hogy esetről esetre majd intézkedik az ország önállólag, mikint joga hozza magával, loyalitással, mikint mindig tevé.

És most állasz reá, mit akkoron elfogadni sem szabadnak, sem kénytelenségnek nem ítéltél? most, Sadowa után?[8] most mondod azt, hogy el kell fogadni, mert többre nincs kilátás?

Megfoghatatlan!

Én, kik nemzeteknél uralkodóik irányában a jogfeladást sohasem tartom sem szabadnak, sem kénytelenségnek, igyekeztem magamat, mennyire embertől kitelhetik, a Te álláspontodba belegondolni, s a vélt kénytelenségnek még csak árnyékát sem vagyok képes felfedezni; hanem látom azt, hogy a magyar nemzet épp azon percet választja kétségbeesni állami jogainak teljes valósíthatása felett, midőn minden nemzet, a nagy Angliától a kis Crétáig[9] érzi, hogy a kor szelleme, a kor iránya s a politicai viszonyok a jogvisszaszerzésnek vagy a jogfejlesztésnek kedvezők.

Ilyenkor mond le Magyarország legbecsesb állami jogairól, s lemond oly módon, lemond magát oly politicának eszközeül szegődtetve, mely szomszédainkat úgy nyugot, mint kelet felé ellenségeinkké teszi; a nemzetiségi belkérdés kielégítő megoldását, a Horvátországgali kiegyezkedést lehetetleníti, s a szemlátomást közelgő európai bonyodalmaknál hazánkat a vetélkedő ambitióknak céltáblájául tűzi ki.

És ha azt kérdem magamtól, mi hát az, amit nemzetünk annyi feláldozásért jutalmul kap? látom azt, hogy kapja az idegen érdekekérti katonáskodás kötelességének általánosítását;[10] ezernehányszáz millió forint államadósságot, s vele az elviselhetlen tömérdek adók megörökítését, melyeknek ily viszonyok mellett még csak legcsekélyebb enyhítésére sem lehet gondolni.

És hogy a pohár csordultig megteljék, látom azt, hogy a ministerium által előterjesztett törvényjavaslatok még ama nagy jogfeladások után felmaradott gyöngyöcskéket is kitépik az 1848-ki törvényekből.

Evelyn de Morgan: Cassandra (1898 körül)

Hazánknak, s éppen hazánknak alkotmányos biztosítékokra nagyon is szüksége van; hangosan kiáltja e szükséget füleinkbe saját szomorú tapasztalásunk, s negyedfél század történelmének intő szózata. Odaiktattuk egyik biztosítékul a törvényekbe, hogy a költségvetés megállapítása nélkül az országgyűlés el nem oszlattathatik. S a magyar királyi ministerium ki akarja e biztosítékot is a törvénykönyvből törültetni. És miért? azért, mert lehet eset, midőn e biztosíték a hatalmat terjeszkedési vágyában genirozhatja.

Ott volt a nemzetőrség. A legártatlanabb institutió a világon szemben a trövényt tisztelő hatalommal. Sőt a rendnek, a személy- és vagyonbiztonságnak legsikeresebb őrje, mert azt magának a népnek ótalma alá helyezi. De van ezen institutió eszméjében valami, ami fékül szolgálhat a hatalomnak, hogy ne merje túlfeszíteni az önkénnyé fajulás húrját. S mert ez van benne, a ministerium a nemzetőrséget el akarja törülni.

Én nem gondolom, hogy az országgyűlésnek missiói közé tartozzék a hatalom útjából az önkénnyé fajulás akadályait elhárítgatni. Biztosítékokra nem a hatalomnak van szüksége, hanem a népnek; s én nem gondolom, hogy az általános katonai kötelezettség kapcsolatban a ministeri felelősség alul elvont rendelkezés hatalmával, biztosíték dolgában a nemzetőrségi institutiót mellőzhetővé tenné.

A törvény némi politicai jogokat ruházott a határőrvidéki lakosságra. A ministerium – ahelyett, hogy amint jogszerű is, tanácsos is volna, e jogokat kifejlesztené –, korunk irányának derisiójára eltörültetni indítványozza. És ezt épp akkor, midőn Horvátország, mellyel a kiegyezkedés annyira kívánatos, a Határőrvidék politicai állásának biztosítását még az inaugurale diploma feltételei közé is iktatandónak véli.

Általában a ministerium által előterjesztett törvényjavaslatok annyira ellenkeznek Magyarország állami létének életfeltételeivel; annyira összeütköznek azon politicai iránnyal, melyhez nemzetünk negyedfél századon át jó- s balszerencsében mindig tántoríthatlanul ragaszkodott, s melyhez hűségének köszönheti nemzetünk, hogy még van; annyira ellentétben állnak a kornak, melyben élünk, irányával, az európai conjunkturák sugalmaival; horderejükben annyira veszélyesek, s annyira nincsenek motiválva sem a szükség, sem a kénytelenség, sem az osztrák uralkodóház helyzete, sem a legegyszerűbb politicai számtan kívánalmai által, miszerint nem győznék eléggé bámulni, hogy akadhat ministerium, mely ez előterjesztés felelősségét el meri vállalni, ha minden oda nem mutatna, hogy a Te egyetértésedről s általad az országgyűlési többség támogatásáról magát eleve biztosítottnak tudja.

Lassan-lassan lelebben a fátyol a Béccseli alkudozások titkairól. Úgy látszik, mindez már kicsinált dolog, s az országgyűlés csak arra van hivatva, hogy a bevégzett tényt registrálja.

De én e tényben a nemzet halálát látom; s mert ezt látom, kötelességemnek tartom megtörni hallgatásomat, nem avégett, hogy vitatkozzam, hanem hogy Isten, a Haza s az utókor nevében esdekelve felszólítsalak, nézz körül magasb államférfiúi tekintettel, s fontold meg a maradandó következéseket, melyek felé vezeted a Hazát, melynek élni kellene, midőn a mi csontjaink már régen elporlottak; a Hazát, melyben nemcsak a jelen röppenő percét, de a változhatlan múltat s a közelgő jövőt is szeretnünk kell.

Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé e jövőnek nem lehet mestere.

Megőszültem a tapasztalásokban gazdag szenvedések iskolájában, az évek súlya s a bú és bánat alatt. Nem személyes érdek, nem ingerültség, nem fontoskodási viszketeg szól belőlem. Nekem személyemre nézve nincs semmi várni, nincs semmi kívánni valóm, sem a nemzettől, sem az élettől. De keblemben fiatal eréllyel él s fog élni halálomig a kötelesség érzete Hazám iránt. E kötelességérzet ösztönzött e felszólamlásra. Bocsásd meg azt a kútfő kedveért, melyből eredett.

Ha a siker megnyugvását nem vihetném magammal síromba, hadd vihessem legalább magammal a reményt hazám jövendője iránt.

Ne vezesd hazánkat oly áldozatokra, melyek még e reménytől is megfosztanának.

Tudom, hogy a Cassandrák[11] szerepe hálátlan szerep.

De Te fontold meg, hogy Cassandrának igaza volt.

Forrás: Magyarország története a 19. században. Szöveggyűjtemény. Szerkesztette: Pajkossy Gábor. Budapest, Osiris, 2006. 460-466. pp.

Fotó: wikipedia.org

[1] Kossuth az osztrák kormány emlékirata nyomán 1848. augusztus végén, szeptember elején kibontakozó válságra utal. Kossuth ezt követően – minden valószínűség szerint – nem idéz, legfeljebb összefoglal; s idézőjeleket, a korban szokásos módon, az elkülönítés és a kiemelés céljából alkalmaz.

[2] Kossuth itt pontatlan (meglehet, célzatosan); Deák 1848. december 31-ig részt vett a (törvényellenesen) feloszlatott országgyűlés tanácskozásaiban.

[3] Az országgyűlés mindkét feliratát köztudomásúan Deák fogalmazta.

[4] Pontosabban öt törvényjavaslatot (a későbbi 1867:7-8 és 10-12. tc. tervezetét) és egy határozati javaslatot (az 1848:5. tc. 5. § a csajkás kerület és a bánsági végvidék országgyűlési képviseletével kapcsolatos intézkedései ideiglenes felfüggesztéséről.)

[5] Ti. az osztrák kormány emlékirata által.

[6] Kossuth a Deák közjogi nézeteiben beállott fordulatra utal: Deák a kiegyezés jogi alapját keresve 1865 tavaszára – 1861-ben is vallott álláspontjához képest – átértelmezte az 1723. évi 1-3. törvénycikket, másrészt azt a többi törvénynél – így az 1791: 10. törvénycikknél – szinte magasabb értékű jogforrásnak tekintette.

[7] A törvény szerint ugyanis „Magyarország […] szabad, […] független, […] saját állami léttel és alkotmánnyal […] bíró ország”.

[8] A Königgrätz és Sadowa között lezajlott ütközet után.

[9] Az Oszmán Birodalomhoz tartozó Krétán egy nemzetgyűlés 1866 júliusában kikiáltotta az egyesülést Görögországgal; a török megtorlás nyomán hosszan tartó gerillaháború bontakozott ki. (Kréta végül 1913-ban egyesült Görögországgal.)

[10] Azaz az általános hadkötelezettség bevezetését.

[11] Azaz a végzetes jövőt tisztán látó, de meg nem hallgatott jósok.