Tanulj otthon - II. Lipót

II. Lipót császár és magyar király, Toscana nagyhercege, I. Ferenc István császár és Mária Terézia császárné és magyar királynő harmadik fia. Schönbrunnban született 1747. május 5-én, meghalt Bécsben 1792. március 1-jén. Teste Bécsben, a kapucinusok kriptájában nyugszik. Síremléke a bécsi Ágoston-rendi templomban (Augustinerkirche) áll.

Jelmondata: Opes regum corda subditorum (A királyok kincsei az alattvalók szívei).

Anton Raphael Mengs festménye a fiatal Lipót toscanai nagyhercegről

„Ő az első »bíborban« született főherceg, mivel apja 1745-ben, az ő születése előtt nyerte el a császári méltóságot. Keresztanyja, Jelizaveta (Erzsébet) Petrovna cárnő kívánságára első keresztneve a Habsburg- és a Lotharingiai-házban szokatlan Péter lett. Családjában, a birodalomban és Ausztriában csak Lipótnak nevezték, toscanai nagyhercegként a »Pietro Leopoldo« (ritkábban az I. Leopoldo) nevet viselte.

Már hatéves korában kiválasztották leendő hitveséül Estei Maria Beatrixot, Modena trónörökösnőjét. 1761-ben azonban meghalt bátyja, Károly, és ez egy új tervet tett szükségessé. Eszerint Lipót kapta a jelentékenyebb toscanai nagyhercegség trónját s a spanyol infánsnő, Mária Ludovika kezét, a modenai hercegnő pedig öccse, Ferdinánd menyasszonya lett.

Mária Ludovika portréja (Anton Raphael Mengs, 1770)

Jövendő uralkodói hivatására felkészítendő igen gondos, felvilágosodott szellemű nevelést kapott. Nevelői közül a legemlítésre méltóbbak Franz és fivére, Anton, Thurn-Valsassina grófjai, valamint Carlo Antonio Marini von Wasserberg, a bécsi egyetem természetjog-professzora, a természetjog tudományának s a nagy jogkodifikációnak neves úttörője. A tizenöt éves Lipót, Franz von Thurn szerint, »igen jól bírta a francia, a német és a latin nyelvet, s valamelyest a csehet is«, és akkoriban kezdett olaszul is tanulni. Ez utóbbi lett aztán társas és családi érintkezésének, valamint személyes feljegyzéseinek nyelve. Az ifjú főherceget élénk megfigyelőképesség, szorgalom, természettudományos és műszaki érdeklődés jellemezte. Kissé koraérett volt, és melankóliára hajlamos (ez utóbbi valószínűleg apai örökség volt nála). Mária Terézia ez idő tájt főképp azt kifogásolta rajta, hogy külsejét elhanyagolja, hogy előszeretettel érintkezik a »kisebb emberekkel«, és hogy írására, stílusára kevés gondot fordít.

A nagy utazást, mikor elkísérte apját és bátyját Frankfurtba, II. József koronázására, más utak is követték, 1764-ben Pozsonyban és a felvidéki bányavárosokba látogatott el, majd egy dunai út Komáromba, Esztergomba és Győrbe vitte, s József társaságában beutazta Cseh- és Morvaországot is. 1765 nyarán szüleivel, idősebb testvéreivel és az udvarral Tirolba utazott Spanyolországból érkező menyasszonya fogadására. Az esküvőt az innsbrucki Szent Jakab-plébánia templomban tartották. Alig két hétre rá hirtelen és váratlanul meghalt Ferenc császár. Lipót ezzel nyomban trónra lépett Toscanában.

Apja hátrahagyott instrukciói inkább általános érvényűek voltak, annál konkrétabban részletezte Mária Terézia a maga útbaigazításait, melyeket még Innsbruckban, hitvese halála után foglalt össze a főhercegi pár számára. Imígyen ellátva Lipót Firenzébe utazott feleségével, ahol szeptember 13-án ujjongó tömeg fogadta őket. Nem sokkal trónra lépése után összeütközésbe került bátyjával, Józseffel, aki, lévén az elhunyt császár egyetemes örököse, követelte a »toscanai tartalék kasszában« maradt pénz kiadását is, hogy keresztülvihesse Ausztria államadósságának tervezett konvertálását. A viszály és az elszenvedett kudarc felszították a »despota« fivérrel szembeni ellenséges indulatot Lipótban, s ez az érzés teljesen később sem hunyt ki soha.

Lipót (balra) bátyjával, II. József császárral Pompeo Batoni, 1769-es festményén

Franz Thun főkamarás halála után az addigi madridi nagykövet, Franz Xaver Wolf von Rosenberg-Orsini gróf vette át a toscanai államügyek irányítását. A Pompeo Negri, Angelo Tavanti, Francesco M. Gianni és társaik körül kialakult toscanai reformertársaság, valamint Lipót és Rosenberg együttműködésével indultak meg a nagy reformtevékenységek Toscanában. Megtették az első lépéseket a gabonakereskedelem szabaddá tétele felé, széles körű statisztikai felmérést végeztek az ország gazdasági viszonyairól, és 1767. szeptember 18-án kiadták a gabonával, liszttel, kenyérrel való kereskedés s azok szállításának szabadságáról szóló törvényt. Ezt a fiziokraták egész »európai pártja« igen nagy tetszéssel fogadta.

Lipót alapos, ám semmiképp sem elsietett reformpolitikájával egy negyedszázad alatt az európai felvilágosodás mintájává tette Toscanát. Egyidejűleg a bécsi udvar politikájának szolgálatában figyelemmel kísérte, s ha tehette, befolyásolta is az olasz államokat és a földközi-tengeri térség politikai fejlődését. Mikor Rosenberg visszatért Bécsbe, s a nagyhercegi pár 1770-ben megtette első nagy bécsi útját, lezárult az ifjú uralkodó »tanulóéveinek« korszaka. Ebben az időben a következő fontos újítások történtek: az adóbérlés beszüntetése, az adó- és egyéb jövedelmek állami kezelésbe vétele, a földtulajdon átkerülése a rendi papságtól a világi papsághoz, örökbérleti rendszer bevezetése a paraszti földbirtok fejlesztése érdekében, a bűnözők egyházi menedékjogának beszüntetése, s a kolostorbörtönök alárendelése a világi bíróságok felügyeletének.

Lipót önálló kormányzásának első évtizedében a következők voltak a fő reformok: a céhek megszüntetése, a »Camera di Commercio, Arti, e Manufatture« létesítése, az iparűzés szabadságának bevezetése, új községitörvény, az elavult politikai struktúra radikális, bár csak fokozatosan végrehajtott kiiktatása és ésszerű közigazgatás kiépítése, ami modern, területileg is egységes állammá tette a nagyhercegséget, ezenkívül a rendőrség és a közegészségügy reformja, a toscanai katonaság megszüntetése s polgári milíciával való helyettesítése. Ezek a reformok gyakran kihívták az érintettek tiltakozását, ill. kritikáját.

Közös jellemzőjük volt végrehajtásuk szinte »tudományos«, kísérleti módszeressége, ahogy először kisebb városokban vagy területeken vezettek be egy-egy újítást, mintegy próbaképpen, s csak ezután terjesztették ki az egész ország területére.

A toszkánai nagyhercegi család Firenzében: Lipót, Toszkána nagyhercege, Mária Ludovika nagyhercegné és gyermekeik. (Johann Zoffany festménye, 1776)

Lipótnak igen rosszkor jött, hogy anyja 1778-ban, a »bajor örökösödési háború« idején magához hívatta Bécsbe, de ez az utazás tette lehetővé, hogy a »család állapotába« és a »monarchia állapotába« mélyebb betekintést nyerhessen. Tapasztalatairól rengeteg följegyzést készített – részben titkosírással – napló, ill. összefoglaló művek formájában. Ezekből sugárzik a »despota« fivérrel, Józseffel és bürokratikus, centralista abszolutizmusával szemben érzett mélységes ellenszenve. A költséges hivatalnoki apparátus növelése helyett Lipót a rendi önkormányzat felértékelését javasolja, valamint a jobbágyok felszabadítását, teljes vallási türelmet, a cenzúra megszüntetését s a kormányzottak szélesebb körű bevonását a kormányzásba.

Amint visszatért Firenzébe, ezeknek az elveknek megfelelő alkotmányt dolgoztatott ki Toscana számára, ám az alkotmány hatályba lépését megakadályozta József toscanai látogatása és terve, hogy a toscanai secundogenitura a fivérek bármelyikének halálával szűnjék meg. II. József arra kényszerítette öccsét, hogy legidősebb fiát, Ferencet 1784-ben Bécsbe vigye, hogy a fiút József felügyelete alatt neveljék a monarchia leendő uralkodójává. Ez alkalomból Lipót, József és Kaunitz államkancellár alá is írták a toscanai secundogenitura eltörléséről szóló oklevelet, melyet azonban József halála után (1790) Lipót nyomban érvénytelenített.

Lipót talán még Józsefnél is szilárdabb híve volt a felvilágosodott »késő janzenista« reformkatolicizmusnak. Egyházpolitikájában óvatos lépéseket tett csak, kerülte a Szentszékkel való nyílt konfliktust. 1778-79-től radikálisabban járt el, ez nyilván tanácsadója, a buzgó janzenista Scipione de’Ricci hatásának köszönhető. Lipót tüzetes tanácskozás során ötvenhét »Puncti ecclesiastici«-t fogalmazott meg, és 1786-ban megküldte őket a toscanai püspöknek, hogy vitassák meg az egyházmegyei szinódusokon. Az 1787-es firenzei püspöki gyűlésen, melyet egy toscanai nemzeti zsinat előkészítésének szántak, a Lipót és Ricci vezette »rebellisek« kis csoportja egyértelmű vereséget szenvedett. Lipótot keserű tapasztalatai arra késztették, hogy felhagyjon az egyházpolitikai reformtevékenységével, s részben ezek a tapasztalatok magyarázzák azt a tartózkodó egyházpolitikát is, amelyet később Ausztriában folytatott.

II. Lipót koronázása Pozsonyban, 1790. november 15.

Utolsó toscanai uralkodóéveinek reformjai közül leginkább említésre méltó az Európa-hírű, 1786-ban kiadott büntető törvénykönyv, amely összefoglalta a halálbüntetés, a kínzás és az adósok fogságának megszüntetéséről szóló addigi rendeleteket, az akkori időkben szokatlanul enyhe büntetéseket szabott ki, és teljességgel lemondott a »felségsértés« fogalmáról. Ugyancsak meg kell említeni a toscanai oktatásügy reformjának alaposan előkészített tervezetét, amely azonban befejezetlen maradt, mivel Lipót távozott Toscanából.

II. József halála (1790) véget vetett Lipót toscanai reformtevékenységének. Az új császárt Bécsben igen nehéz helyzet fogadta: folyt a török elleni háború, félő volt, hogy háborúhoz vezet a porosz és a lengyel helyzet, bekövetkezik Németalföld elszakadása, amit Poroszország támogatott, tartani lehetett egy magyarországi s talán egy tiroli fölkeléstől is, ráadásul József uralkodásának utolsó éveiben állandóan nőtt az osztrák és cseh tartományok nemességének elégedetlensége. Lipótnak azonban megvolt a maga programja a reménytelennek tűnő helyzet orvoslására, melyet testvéreivel, Mária Krisztinával, Mária Karolinával és Miksa Ferenccel, valamint fiával, Ferenccel már hónapokkal előbb tudatott Bécsben. Vakmerő, de egyszerű politikáját elsőként a poroszoknál vetette be: a reichenbachi egyezmény (1790. júl. 27.) megakadályozta a fenyegető porosz háború kitörését, megfosztotta a belga és a küszöbön álló magyar fölkelést a porosz segítségtől, s biztosította császárrá választását és frankfurti megkoronázását is.

II. Lipót magyar küldöttséget fogad, 1790. augusztus 20.

A belga fölkelés összeomlott; a császári csapatok harc nélkül szállták meg az országot. A törökkel sikerült előbb fegyverszünetet kötni, majd pedig az 1791-es sistowai békét, amely véget is vetett az utolsó török háborúnak. A magyar országgyűlés már ezelőtt is kezdett engedékenyebbnek mutatkozni, amit megkönnyített számára a császár bölcs előzékenysége – mindenekelőtt presztízskérdések dolgában. A cseh és osztrák nemességet József elhamarkodott adó- és úrbériszabályozásának eltörlésével nyerte meg. Az egyháznak a központi papnevelő intézetek megszüntetésével tett kedvére. Ezekről már régebben is úgy vélekedett, hogy az állam nyomása alatt ott úgyis csak képmutatókat nevelnek. Valóban »demokratikus« oktatási reformja azokat a terveket valósította meg, melyeket Toscanában kénytelen volt befejezetlenül hagyni. A frankfurti (1790. okt. 9.), pozsonyi (1790. nov. 15.) és prágai (1791. szept. 6.) koronázások csak növelték a »béke fejedelmének«, »pásztorkirálynak« és »Bölcs Lipótnak« nevezett uralkodó presztízsét.

II. Lipót az Aranygyapjas Rend nagymestereként ábrázolva (Johann Daniel Donat, 1806)

Lipót a francia forradalmat és az 1791-es lengyel forradalmat eleinte üdvözölte, mivel ezektől alkotmányos eszméinek győzelmét és az uralkodók »despotizmusának« korlátozását remélte. Józan észember létére azonban alábecsülte a forradalom lendületét. A padovai körlevélben és a pillnitzi proklamációban is csak annyira látta szükségesnek az emigránsok sürgetésének engedni, amennyire az a francia királyi család életének biztosítására elegendőnek látszott. A forradalmi Franciaország felől közelgő veszélyt csak életének utolsó heteiben ismerte föl; ekkor (1792. febr. 7-én) védelmi szövetséget kötött a poroszokkal.

Kétnapos betegeskedés után bekövetkezett hirtelen halála sok híresztelésre adott okot; mérgezésről suttogtak, a szabadkőművesekről, a jezsuitákról, francia emisszáriusokról, sőt holmi saját készítésű aphrodisiacumokról is. Betegsége lefolyásából, valamint a halottszemle eredményéből nagy valószínűséggel a felső tüdőlebeny gyulladására és gennyes mellhártyagyulladásra következtethetünk.”

Fprrás: Habsburg lexikon. Szerkesztette Brigitte Hamann. Új Géniusz Kiadó, Budapest 1990. 252-256. pp. II. Lipót szócikk szerzője: Dr. Adam Wandruszka egyetemi tanár, Bécs.

Fotó: wikipedia.org