Tanulj otthon - II. József politikai emlékirata

II. József politikai emlékirata (1763)

József főherceg, a Habsburg örökös tartományok és királyságok leendő örököse (1765-1790 között német-római császár) számos alkalommal fogalmazta meg politikai, államvezetési, gazdasági stb. elképzeléseit. Alábbi álmodozásait (Rêveries) valószínűleg 1763-ban, 22 évesen vetette papírra. Elmélkedéseit nem a nyilvánosságnak szánta, utalásai, különösen pedig pénzügyi elmélkedései és adatai ezért nem mindig világosak. A Rêvieres ennek ellenére alapvető dokumentum a későbbi uralkodói pálya megértéséhez.

Carl von Sales festménye II. Józsefről

Két alapelv szerint kell cselekedni: [az egyik] a korlátlan hatalom, hogy mindent megtehessünk az állam javára, [a másik], hogy az államot külső segítség nélkül fenn tudjuk tartani. E két cél elérése érdekében a következőket vélném szükségesnek:

1. Töröljük le és szegényítsük el a nagyokat, mivel nem tartom hasznosnak, hogy léteznek kiskirályok és kiváltságos alattvalók, akik jólétükben nem is törődnek az állam sorsával. Alapelvnek tekintem, hogy alattvalóként minden ember szolgálatokkal tartozik az őt támogató, óvó és számára igazságot szolgáltató államnak mindabban, amire őt az állam – melynek az uralkodó a szócsöve – képesnek ítéli, s nem saját kényelme és tetszése vezérli. Mivel ha így lenne, akkor a hivatalokat kellene az emberekhez igazítani, nem pedig ők lennének a hivatalokra teremtve. Ez zsarnokság érzetét kelti, de abszolút hatalom nélkül – amelyről fenn szóltam, s amely lehetővé teszi, hogy olyan szabályok, statútumok, eskük ellenében cselekedjünk, amelyeket az országok szoborként tisztelnek, és amelyek, ha ésszerűen megvizsgáljuk, csak kárukra vannak – nem lehetséges, hogy egy állam boldog legyen, sem pedig az, hogy egy uralkodó nagy dolgokat vigyen véghez. Alapelvem, hogy nagy gépezet irányítására alkalmasabb egy – legyen bár középszerű – ember, mint tíz kiváló, ha azoknak minden egyes cselekedetüknél előbb egyetértésre kell jutniuk. Isten óvjon attól, hogy megsértsek már megtett fogadalmakat, de úgy hiszem, hogy meg kell próbálni meggyőzni az országokat és megértetni velük, hogy mennyire hasznos számukra az a korlátozott despotizmus, amelyet én javasolok. Ezért úgy tervezném, hogy egyezséget köthetnénk az országokkal, és 10 évre teljhatalmat kérnék tőlük, hogy megkérdezésük nélkül cselekedhessem meg mindazt, ami jólétüket szolgálja. Nagy fáradságba fog kerülni, hogy ezt elérjem, de jelenleg úgy vélem, a pillanat alkalmas erre, ennek a hasznát majd megtapasztalják. Bár egyesek nem fognak ennek örülni, de a nemzet többsége fontosabb.

Amint ezt elértem, a földesurak lennének a következő ellenfél. Földesúri birtokaikat kettős földadóval sújtom, melyet pénzügyi rendszerek már javasoltak. Mindkettőt helyeslem, mert ugyanúgy megterheli a földesurakat, mint az alattvalókat, és az utóbbiaknál bármikor könnyíteni lehet az adóterheken. A könnyítések ellenében az alattvalóknak el kellene viselniük a katonaság beszállásolását. Úgy gondolom, hogy a katonáknak kaszárnyákon kívül kell tartózkodniuk, ami mind katonai szempontból előnyös, mind a katonák fogyasztása miatt, amely a földesuraknak hasznot jelent, s hasznos a katonai szellem szempontjából is, amely a nemzetre kiárad.

Jelentősen csökkentve a földesurak bevételeit, nem követelhetem és nem is várhatom el azt, hogy fényes udvartartásom legyen – de mire is lenne jó? A belső erő, a jó törvények, a törvények szigorú megtartása, a rendezett pénzügyek, a tiszteletet parancsoló hadsereg, a virágzó ipar, a tisztelettel övezett uralkodó – mindez jobban illene Európa egyik legnagyobb udvarához, mint a bankettek, az ünnepségek, a drága kelmék, gyémántok, arannyal díszített termek, arany étkészletek, szánhajtások stb. Ennek következtében, mivel a két dolog szorosan összefügg, nem követelem meg alattvalóimtól sem a pompát, a gazdagon díszített asztalt, a drága, külhonban készített ruhákat, legfeljebb a hazai csipkéket. Semmi olyat nem kívánok, ami a legkevesebb kiadást is okozhatná, mivel így tenni botorság és jogtalanság lenne, mert az a jövedelmüket csökkentené.

Ha a nagyok javait és fizetését csökkenteném, amit a következőkben kifejtek, akkor több lelkesen szolgáló embert találnánk. Mindenki szolgálni igyekezne, és buzgólkodna. Azok a fiatalok, akik tudják, hogy egész életükön át elegendő javakkal fognak rendelkezni ahhoz, hogy ne kelljen szolgálniuk az államot, semmire sem törekszenek, őrült módon költekeznek, adósságot adósságra halmoznak, amelyet nem fizetnek vissza, ezáltal tönkreteszik a szegény embert és a kézműveseket, akik adót fizetnek, míg ők semmi hasznot nem hajtanak. A szolgálatban mutatott szorgalom, a tényleges érdem az egyedüli mód az előrejutáshoz. Ajánlások, rokoni kapcsolatok, ősök érdemei nem számítanak. Mert noha az államot jól szolgáló atyát megjutalmazzuk, aminél semmi sem méltányosabb, de ez ne terhelje meg az államot rossz alattvalókkal, akik őseiktől csak a nevüket kapták. Minden a személyes érdemen alapuljon! Ha ezt a szabályt szigorúan betartjuk, hány tehetséges lép színre, aki jelenleg rejtőzködik, vagy lustaság miatt, vagy a hatalmasok által elnyomva. Mindenki igyekezni fog, mivel tudja ezt, és születésétől kezdve az lesz a célja, hogy boldogulásán munkálkodjon, amelyet uralkodójától kapott fizetéssel érhet csak el.

Keveseket foglalkoztatnék, de kiválasztásuk szigorúan történne. Egyévi próbaidő után fizetésük ötévente növekedne. Szolgálaton kívül ismét a kezdő fizetésük járna nekik, de a lusták, hanyagok, alkalmatlanok eztán semmit se remélhetnének. A rossz szándékból elkövetett hibákat a legszigorúbban – születésre való tekintet nélkül – büntetném. Nem látom be, milyen jogon lehet valaki, akinek régi nemeslevele van, büntetlenül gazember, miközben egy másikat, akinek ilyen papírdarabja nincs, hasonló esetben azonmód felakasztanának.

A nemest aranyban kell fizetni azért, hogy – akár középszerűen is – szolgálja az államot. Egy elnöknek, anélkül hogy maga dolgozna, tíz- vagy tizenkétezer gulden kell, hogy aláírja a nevét, hetente háromszor három órán keresztül ott üljön, és titkárát dolgoztassa. Ha nem kellene neki drága ruha, sem a feleségének és lányainak gyémánt ékszer, s nem kellene neki hat ló, akkor megelégedhetne négyezerrel. Egy tanácsosnak hatezer vagy legalább négyezer guldenre van szüksége ahhoz, hogy szolgálja az államot, hogy a fogalmazóival írasson, hogy a Práterbe és a német színházba járjon, és a parkok pavilonjait látogassa. Az elnök, akit móresre tanítottak, saját magától fogja a többieket megfegyelmezni. Most a legszegényebbek, a kancellisták dolgoznak, akik négy- vagy ötszáz guldent keresnek. Ha az állam magasabban díjazza őket, úgy érzik, hogy joguk van kedvteléseiknek élni.

Tervezetem egyszerre jelentősen csökkentené az irományok számát, és leegyszerűsítené az államgépezetet, az alkalmatlanokat és a lustákat eltávolítva bizonyosan a felére csökkenthetném minden ügyosztály kiadását. Úgy vélem, hogy a gépezet irányításához elegendő egy döntéshozó személy, akit egy testület – mint például az Államtanács – segít. Nézetem szerint egyedülálló a módszer, amelyet javasolni szándékozom: ahelyett, hogy elválasztanánk egymástól, inkább egyesíteni kell az ügyeket.

Meggyőződésem szerint az egész monarchiában csak két jól szervezett hivatal van: a Haditanács a jelenlegi állapotában és a Legfelsőbb Bíróság.[1] Feladataikra való tekintettel mindkettőt mentesíteném az alól, hogy az Államtanácsnak kötelező jelentéseket tegyenek. Az uralkodónak rá kell magát bíznia az igazságszolgáltatásra, miután erre alkalmas alattvalókat választott ki. Ami a hadügyet illeti, a tábornokok, akik tisztességének és alkalmasságának kétségbevonhatatlan bizonyítékait láttuk, nálunk biztosan jobban értenek hozzá.

A tartományok számára, úgy hiszem, elegendő egy kancellária, ha megfelelően működik. Ha nem így lenne, átalakítjuk. A pénzügyekre vonatkozóan be kell hogy valljam, hogy a nagy szavak érthetetlen zagyvaléka, amelynek nincs semmi eredménye, nem győzött meg engem arról, hogy ügyeink rendben vannak. Azt hiszem, hogy egy pénzügyi hatóság létrehozásával – amely a másik hármat[2] magába olvasztja – jelentősen csökkenne a számjegyzők hada, akiknek a csalhatatlansága nem bizonyos, és akiknek jámboran hinnünk kell. Egy rátermett, teljhatalommal felruházott elöljáró az ügyeket jobban vinné, mint ez a bonyolult gépezet, amely[nek a tudása] csak könyvízű okoskodáson alapul, és eredményei értéktelenségről tanúskodnak. A pénzügyekben nem ismerem ki jól magamat, de kevesebb beszéd és a nagyobb hatékonyság mindig nagy hatással lesz rám. Az államgépezetet négy hivatal révén irányítanám (Magyarországot kivéve az összes tartományt belevéve). Itáliát és Németalföldet nem lehet egy személy, egyetlen miniszter révén irányítani, aki, túl elfoglalt lévé, havonta mindössze egyszer (felületesen) tudja átfutni az ügyeket, és az uralkodónő ezekről kevésbé tájékozott, mint Franciaország kormányzatáról. Úgy gondolom, hogy e két ország kormányzati ügyeire nem lenne túlzás egy kancellária.

A külügyeket illetően azt hiszem, hogy addig, amíg egy ittenihez hasonló konferencia jön létre – már csak a titoktartás végett is –, jó lenne az ügyeket egy okos vezetőre bízni, akinek a becsületességében megbízunk.

Magyarország esetében fenntartandó a kancellária, azonban az ügyek, mint az itáliaiak és németalföldiek is, az Államtanács elé kerülnének. Úgy gondolom, tenni kell azért, hogy boldogítsuk ezt az országot, mielőtt, ésszerű módon, valamivel több hozzájárulást kívánhatnánk tőle. Hogy ezt elérjük, meg kell reformálni belső rendjét, meg kell könnyíteni a magyar termények piacra jutását, meg kell alapozni kereskedelmét, [s] főként a népesség gyarapodására és az ifjúság nevelésére kell törekedni. Meg kell győzni az idősebbeket, akik belátóbbak, hogy a[z ország] javáról van szó. Főleg nem szabad semmiféle gyanút hagyni bennük aziránt, hogy megsértjük kiváltságaikat. Önmagában egy [kiváltságot] sem kell megtartani, de csak oly esetben lehet ezeket megsérteni, amikor biztosak vagyunk abban, hogy elérünk célunkhoz.

Azt állítják, hogy Magyarország kereskedelme hátrányos lenne Ausztria rendjeire nézve, ha viszont Magyarország hasonló terheket viselne, amit a jövőre nézve egyáltalán nem tartok lehetetlennek, akkor ez egy második Peru lehetne. Ahhoz, hogy ezt a célt elérhessük, az első országgyűlésen nem követelhetünk semmilyen emelést, mert a kevés, amit elérnénk, belső zavart okozna, ellenszenvet váltana ki, és miközben egymilliót nyernénk, elvesztenénk a lehetőséget, hogy néhány év múlva hat- vagy hétmilliós bevételre tegyünk szert.

A főnemességet méltóságokkal vagy megfélemlítéssel kell megnyerni. A kisnemesség könnyen megnyerhető céljaimra, ha megvédjük a nagyok ellen, és az uralkodó saját hatáskörébe tartozó, kisebb tisztségeket ad neki. [Ugyanígy megnyerhetők] az alattvalók is, ha megvédjük őket a nemesi zsarnokság ellen, és megkönnyítjük, hogy eladják terményeiket.

Erdélyt illetően azt hiszem, mindenekelőtt meg kell vizsgálni: jogos-e, amit az ottaniaktól kérünk. Ha igen, akkor egyszerűen tovább kell haladni a megkezdett irányba. Be kell valljam, hogy ha az ügyet [valószínűleg a székely határőrség megszervezését] már kezdettől fogva – itt és ott – másként kezelték volna, régen célt lehetett volna érni. De mivel nem így van, most már erőteljesebben kell sürgetni, mert nem tudok annál károsabbat és következményeit tekintve veszedelmesebbet, mint hogy az alattvalók azt lássák, hogy ha nem akarnak valamit, akkor akár olyan jogos dolgot is meghiúsíthatnak, amelyet az uralkodó akar. Persze sajnálok minden erőszakot és kiontott vért, de itt jogos és az utódok számára nagyon jelentős dologról van szó ahhoz, hogy elszánjuk magunkat a megvalósítására, kerül, amibe kerül. Ha meghoztuk a döntést, semmiféle reményt nem hagyva arra, hogy kiskapukra találjanak, akkor, azt hiszem, a dolog könnyebb lesz, mintsem gondolnánk.

József trónörökösként (Martin van Meytens, 1755 körül)

2. Az általam javaslandó eszközök arra, hogy az államot pillanatnyilag ismét talpra állítsuk, az állam leghaszontalanabb elemeire fognak nagy csapást mérni, azokra, akik tőkéjükből élnek. Kijelenteném, hogy az állam nincs abban a helyzetben, hogy továbbra is adósságot adósságra halmozzon, és hogy mostantól kezdve nem lehet háromszázalékosnál magasabb kamatot fizetni, és ez alól semelyik pénztár vagy hitelező sem kivétel. Egyszersmind utasításba adnám, hogy jelezzék azok, akik nem akarják háromszázalékos kamatra kiadni tőkéjüket. Róluk jegyzéket készítenek, és visszafizetjük nekik a tőkét és a kamatot is, mégpedig úgy, hogy évről évre a legkisebb összegekkel kezdjük, évente hárommilliót szánunk erre a célra. Ily módon a szabad akarat érvényesülhetne. A legpontosabban ügyelnénk arra, hogy az adott szó megtartassék. Mert ha azok, akiknek tőkéjük hat százalékra van befektetve, azt választják, hogy bent hagyják három százalékra – nem panaszkodhatnak. Ha [ezt] nem akarják, néhány év leforgása alatt visszatérítjük nekik a tőkét kamattal együtt, aszerint hogy az évenkénti, 3 milliós törlesztési alap osztalékából mikor kerül rájuk a sor. A következmény világos; vagy bent hagyják a pénzüket 3 százalékos kamaton, amiben hiszek. Ugyanakkor elrendelném, bíróság előtti végrehajtás terhe alatt kifejezetten megtiltanám minden alattvalónak, hogy 3 százalékosnál magasabb kamattal vegyen fel kölcsönt. Kifejezetten megtiltanám alattvalóinknak, hogy országainkon kívül helyezzék el pénzüket.

Ily módon a szembeszökő előnyön túl, hogy ha mindannyian bent hagyják a pénzüket, csak évi 9 milliót fizetünk majd a 15 milliós kamat helyett, ha pedig nem, akkor még kevesebb kamatot, legfeljebb 70 év alatt kifizetnénk az adósságokat, [akkor is] ha senki nem hagyja bent a pénzét. Így nem érheti szó a ház elejét: pontosan betartjuk szavunkat, évről évre kevesebb az adósságunk, ugyanakkor a hitel is megmarad.

A magánszemélyek pénzüket [pedig] a kereskedelembe és a mezőgazdaságba fogják fektetni, hogy tőkéjükből a legnagyobb hasznot nyerhessék.

Miután bevezettük a kettős földadót, 10 millió körüli összeget nyernénk a fizetések meg a kegydíjak felére csökkentésével és a hivatalnokok kisebb száma révén – ami [törekvés] odáig terjedne, hogy egy igazi kiegyenlítődés megteremtése érdekében az uralkodó kedvtelésére és a külföldi követek fizetésére is vonatkozna. Így megoldanánk azt, amit az Államtanács tagjai javasoltak ahhoz, hogy megtaláljuk a hiányzó összeget a kamat- és a vagyonadón kívül (amely itt nem alkalmazható többé). Mi 15 milliós kamattal kalkuláltunk. Az én módszerem szerint csupán 9 millió lenne és a 3 milliós törlesztési alap, amely annak arányában nőne, ahogy az adósságok csökkennek. Az új adók évről évre csökkennek, annak arányában, ahogy az adósságok csökkennek. Mily vigasz az embereknek! Így tehát 3 millió megtakarításom maradna és 10 [millió] növekmény, vagyis 13 [millió].

Mivel a katonaság csak 14 millióval számol, ebből [a fenti összegből] 2 milliót a katonaságnak rendelnék, és egymilliót erődépítésre. Ezt a 17 milliót együtt teljes mértékben a Haditanács igazgatná. Hárommilliót a kereskedelemre fordítanék, manufaktúrák építésére, utakra, csatornákra, azért, hogy az árucikkek forgalmával boldoggá tegyem az országokat. Ezt a hárommilliót egy kereskedelmi tanács igazgatná, amelyet államom legbölcsebb emberei alkotnának s mely mégis a gazdasági ügyek vezetője alá tartozna. Egymilliót szánnék arra, hogy elengedhessük a hadiadót abban az esetben, ha valamelyik országban tűz vagy vihar pusztítana. Egy másikat pedig, hogy megjutalmazzam azokat, akik jól szolgálnak engem, és hogy kiegészítsük azok alacsony fizetését, akik szorgalmukkal kitűnnek. Ezt a kétmilliót a Kancellária kezelné. Vagyis 5 millióm maradna a pénztárban. Ezt egy szent lerakatnak tekinteném, amelyhez csakis háború idején lehetne hozzányúlni. Ez alattvalóim keményen kisajtolt pénze, így tehát csak az ő védelmükre fordítható. Egy köztudottan becsületes ember lenne ennek [az összegnek] a pénztárosa, és csak az uralkodónak tartozna elszámolással, akit az Államtanács képvisel. Tíz év békeidő 50 millió jelent az államkasszában. Amúgy is azt hiszem, hogy lehet olcsóbban is háborúzni, de ez elég lenne ahhoz, hogy egy első hadjáratot finanszírozzunk. Amennyiben ez sikeres, amit remélhetünk, ha a katonaságot jó szinten tartjuk, és ha hagyjuk cselekedni a Haditanácsot, amelynek fel kell ismernie az alkalmas személyeket (de nem a protekció, csupán a személyes érdem alapján), akkor már ellenséges országban vagyunk, amely nagyban csökkenti a kiadásokat. Ha nem, úgy egy földadótól megkönnyített és kereskedelemtől gazdag országunk van, és mégis megőrződik a hitel.

A monarchia ezáltal a legfényesebb állapotba kerülne. Néhány magánszemély és főként a nagyok szenvednének, de nagy bajokra hánytató kell. Ezeket az eszközöket tartom még a legegyszerűbbeknek, hogy eljussunk a nagy célhoz, vagyis hogy megsegítsük a monarchiát a jelenben és fenntartsuk a jövőben. Nem hihetem, hogy ha ezeket az elveket és szándékokat követjük, akkor elmarasztalhatóak lennénk Isten és az emberek előtt, Jóllehet ezek csak nyers elképzelések, amelyeket minden cselekedeteinkben szem előtt kell tartani. Most van itt a kedvező pillanat. Mindenki attól tart, hogy megterhelik, egyre nehezebb hitelhez jutni, de senki nem vagy csak igen keveset fog panaszkodni az általam javasolt adóterhek miatt, mivel látja ezek célját, mit remélhet.

A nagyok letörése, amelyet a leghasznosabbnak és legszükségesebbnek találok, oly célkitűzés, amelyet aligha szükséges magunknak ismételgetni, mégis minden cselekedetünknél szem előtt kell tartanunk. Az Államtanácsnak sem kell tudnia erről, az uralkodó döntése a fontos.

Mivel az Államtanácshoz rendelem Itália, Németalföld és Magyarország ügyeit, két személlyel többre lesz szükség benne. Ennek a tanácsnak mindennap 9-től délig össze kell ülnie az előcsarnokban. Így csökkenthetnénk a papírmunkát, megkönnyítenénk az expedíciót és rövidülne az ügyintézés. A kisebb jelentőségű ügyeket az ügyosztályoknál hagynám. A határozatokat eztán már nem a jegyzőkönyvekbe kellene bevezetni, hanem külön papírlapra, hogy ha akarjuk, csatolhassuk és elővehessük az iratokat. A folyó bírósági és hadi ügyek nem tartoznának hozzá, de odatartozna a kancellária az általános pénzügyi osztállyal és a Magyar Kancellária. A siker a személyek kiválasztásától függ, habár azt hiszem, elég nehéz 4-5 embert találni ezekbe az ügyosztályokba. Az igazságszolgáltatásban és a Haditanácsban már be vannak töltve ezek a posztok. A pénzügyek tekintetében nem ismerek jobb személyt, mint Chotek grófot,[3] akinek szabad kezet adnék. Az osztrák és cseh kancelláriához Hatzfeldet[4] [rendelném], akit becsületes férfinak ismerek. Németalföldhöz és Itáliához vagy Cobenzlt[5] vagy Firmiant,[6] egy az Államtanácstól függő tanáccsal. Magyarországot illetően számomra megfelelőnek tűnik a kancellár és az alkancellár[7] is. A kereskedelemre, úgy gondolom, megfelelő lenne Senzendorff,[8] Chotek alá rendelve. Ezáltal csökkenne a tanácsok és az ügyosztályok száma, sokkal kevesebb beosztottra lenne szükség; tudnánk, kit vonjunk felelősségre, ha hibák történnek. A külügyek egy kifejezetten arra rendelt személy vezetése alatt gyorsabban mennének, és ezt a magas személyt jobban kímélnénk.

A jókat megjutalmazni, az alkalmatlanokat elbocsátani, a rosszakat megbüntetni – azt hiszem, e tervezet szerint az állam mind a jelenben, mind a jövőben boldog és tiszteletet ébresztő lenne. Ha az elvet elfogadjuk, akkor tűzön-vízen át, minden részletében ragaszkodni kell hozzá, mert ha csak egy kivételt is teszünk, az egész igazságtalanná válik.

Forrás: Derek Beales: Joseph II’s Rêveries. In: Mitteilungen des Österreichischen Staatsarchivs 33. [1980] 155-160. – In: Kora újkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény. Szerkesztette: Poór János. Budapest, Osiris, 2000. 137-142. – Fordította: Kulcsár Krisztina

Fotó: wikipedia.org

[1] Vagyis az Oberste Justizstelle.

[2] Valószínűleg az Udvari Kamarát (Hofkammer), a Főpénztárt (Generalkasse) és a Számvevő Kamarát (Rechenkammer).

[3] Feltehetően Rudolf Chotek (1707-1771), 1762. januártól cseh-osztrák kancellár.

[4] Karl Hatzfeld gróf (1718-1793), a Miniszteriális Bankdeputáció (Ministerialbancodeputation), a Rendi Hiteldeputáció (Ständische Kreditdeputation) és a Főpénztár elnöke 1761-től.

[5] Valószínűleg Johann Karl Cobenzl gróf (1712-1770), 1753-tól Németalföld minisztere.

[6] Karl Joseph Firmian gróf (1716-1782), Lombardia teljhatalmú főkormányzója 1759-től-

[7] Esterházy Ferenc gróf (1715-1785) kancellár és galántai Fekete György (1711-1788) alkancellár.

[8] Valószínűleg Ludwig Zinzendorf gróf (1721-1780), a Számvevő Kamara elnöke 1762-től.