Tanulj otthon! - II. Ferenc

II. Ferenc német-római császár, Ausztria császára, Magyarország királya (I. Ferenc néven), II. Lipót császár és magyar király és Bourbon Mária Ludovika spanyol infánsnő legidősebb fia. Firenzében született 1768. február 12-én, meghalt Bécsben 1835. március 2-án. Teste Bécsben, a kapucinusok kriptájában nyugszik.

Jelszavai: Justitia regnorum fundamentum (Az igazságosság a birodalom alapja), valamint: Lege et fide (Törvénnyel és hittel).

I. Ferenc osztrák császár portréja Joseph Kreutzinger osztrák festő munkáján (1806 körül)

„Ferenc először apja firenzei udvarában nevelkedett, majd tizenhat évesen Bécsbe került, ahol nagybátyja, II. József viselte gondját. Egyik legszigorúbb kritikusaként a császár próbálta kiküszöbölni unokaöccse jellemének fogyatékosságát, például érzelemszegénységét. Ez a megfelelő tanárok és egy jól kiokoskodott nevelési program segítségével részben sikerült is, de ugyanakkor felerősítette az unokaöccs bizonytalanságát és konokságát. Ferenc minden bizonnyal intelligens volt, de hiányzott belőle az erős akarat és az államférfiúi alkotóerő. Érdekelték a könyvek (ő teremtette meg a »családi hitbizományi könyvtár« alapjait). Portrékat is gyűjtött, és szívesen utazott. Családszerető ember volt, amikor csak tehette, személyesen is foglalkozott gyermekivel és unokáival. A botanika iránti érdeklődését és zeneszeretetét (ő maga is tudott hegedülni) legidősebb fia, Ferdinánd örökölte.

II. József kereste ki Ferenc számára az első feleséget is Erzsébet Vilma württembergi hercegnő személyében, aki két évvel a házasság megkötése után, 1790-ben gyermekágyi lázban halt meg. Fél év múlva Ferenc unokatestvérét, Bourbon Mária Teréziát, Nápoly-Szicília hercegnőjét vette nőül, aki tizenhét év alatt tizenkét gyermekkel ajándékozta meg a császárt. 1807-ben, az utolsó szülés után ő is gyermekágyi lázban halt meg.

Leopold Fertbauer 1826-os festménye Ferencről és családjáról

II. József halála után Ferenc vitte az ügyeket, míg apja meg nem érkezett Firenzéből. Annak korai halála után, 1792. március 1-jén II. Ferenc néven ő következett a trónon. 1792. június 6-án Budán Magyarország királyává koronázták (I. Ferenc néven). Július 5-én a párizsi forradalmi események nyomására gyorsan és egyhangúlag német császárrá választották. Az utolsó császár megkoronázására kilenc nappal később került sor Frankfurtban, szerény külsőségek közepette. 1792. augusztus 9-én a cseh királyi cím következett.

Rögtön hatalomra jutása után Franciaország hadat üzent Poroszországnak és Ausztriának, s ezzel megkezdődött az első, öt évig tartó koalíciós háború, mely célját, a fogoly francia királyi pár kiszabadítását nem érte el. Kormányzása első időszakában Ferenc egyértelműen a külpolitikát részesítette előnyben. Miután Lengyelország első felosztásakor kihagyták, a császár a harmadik felosztás alkalmával (1795) nemcsak a Krakkó környéki területeket kapta meg, hanem egy nagyobb (Nyugat-Galíciának nevezett) territóriumot is. A Franciaországgal 1797-ben megkötött campoformiói békében Ferencnek le kellett mondania Lombardiáról és Németalföldről, Breisgaut pedig Modena hercegének kellett átengednie. Bár Ausztria megkapta Velencét, ez nem ellensúlyozta azt, amennyivel a császár hatalma csökkent. Az egész életében kisebbrendűségi érzéssel küszködő Ferenc pozícióját patriarchális uralkodóként az akták feldolgozásánál tanúsított lelkiismeretességgel és szorgalommal próbálta megerősíteni, ami viszont gyakran lassú és késlekedő ügyintézéshez vezetett.

I. Ferenc megkoronázása (Franz Wolf színes litográfiája Johann Nepomuk Hoechle sorozata alapján)

1794-ben Bécsben egy »jakobinus összeesküvést« fedeztek fel, ami a császárt arra késztette, hogy szigorúbb rendőri intézkedéseket vezessen be, különösen a közoktatásra, a sajtóra és az egyesületekre vonatkozólag. 1799-ben Franciaország ismét hadat üzent Ausztriának, ekkor került először kapcsolatba a konzullá avanzsált Napóleonnal. A marengói vereség 1800-ban, majd a császári seregek újabb kudarcai 1801-ben végül a lunéville-i békéhez vezettek, amely kimondta, hogy a legyőzőtt csapatoknak vissza kell vonulniuk az örökös tartományokba.

Napóleon (Joseph Chabord)

Bár a császár tiltakozott a kiküldött birodalmi bizottság 1803. évi fő határozata ellen, melynek alapján a birodalomban széles körű szekularizáció zajlott le, s a választófejedelmek testületében többségbe kerültek a protestánsok, a határozatot végrehajtották. Ferencnek bele kellett törődnie a nagy területi változásokba, s mindenekelőtt abba, hogy befolyása a birodalomban erősen lecsökkent. Amikor 1804. május 18-án Napóleont kikiáltották Franciaország örökös császárává, s még ugyanazon év december 2-án császárrá koronázta magát, Ferenc augusztus 11-én I. Ferenc néven szintén felvette az osztrák császári címet. A koronázástól ezúttal eltekintettek, és a régi Habsburg örökös tartományokból megalakították az örökletes osztrák császárságot. Ehhez kapcsolódott még a cseh és magyar királyság, így az örökös tartományok és Csehország egyszerre tartoztak a birodalomhoz és az új császársághoz is.

Ausztria először Oroszországgal kötött védelmi szövetséget (ennek következményeként mondott le Károly főherceg, az udvari haditanács elnöke, a hadseregreform kezdeményezője), majd szövetségre lépett még Angliával és Svédországgal is, s az Ausztriához intézett francia hadüzenet után sor került a harmadik koalíciós háborúra (1805-07). A franciáknak már a háború első évében sikerült harc nélkül elfoglalniuk Bécset, és 1805. december 2-án Austerlitznél a három császár csatájában Napóleon döntő győzelmet aratott. A pozsonyi békében Ferencnek többek között Velencéről, Dalmáciáról, Isztriáról, Tirolról és Vorarlbergről kellett lemondania a győztes javára. Ekkor újra visszahívta Károlyt, s a hadvezetés élére állította.

Károly főherceg a vezérkarával 1809-ben Felicien de Myrbach-Rheinfeld festményén

A Rajnai Szövetség létrejötte, amely azzal járt, hogy tagjai kiléptek a birodalom kötelékéből, a császár számára a Német-Római Birodalom végét jelentette. Elhatározta, hogy II. Ferencként 1806. augusztus 6-án leteszi a koronát, s a császárságot, valamint a birodalmat megszűntnek nyilvánítja.

Saját államának területén, a német, lengyel, cseh és olasz tartományokban új büntető törvénykönyvet vezetett be, 1811-ben pedig ezt követte az Általános Polgári Törvénykönyv kiadása. Ezenkívül visszavonta nagybátyja, II. József számos reformját (akinek emlékművet emeltetett az udvari könyvtár előtt): újra létrehozták a püspöki szemináriumokat, a líceummá alakított innsbrucki, gráci és olmützi egyetemeket pedig újra visszahelyezték eredeti státusukba. A protestánsok Bécsben saját fakultást kaptak, Mariabrunnban erdészeti iskolát, Prágában műszaki oktatási intézményt, Bécsben pedig (1815-ben) műegyetemet nyitottak. Stájerország, Magyarország, Csehország és Morvaország pedig jelentős múzeumokkal gazdagodott. Az 1829-ben megalakított Első Dunai Gőzhajózási Társaság, csakúgy, mint a vasút fejlesztése, melynek nagy korszaka Ausztriában a Linz-Budweis közötti vonal megnyitásával kezdődött meg, a kereskedelmi forgalom kiszélesítését szolgálta. Az érdemes állampolgárok kitüntetésére két új érdemrendet alapítottak: a Lipót-rendet és a vaskoronarendet.

I. Ferenc audienciát tart (Johann Peter Krafft, 1836-1837 között)

1807-ben Ferencnek szerződésben is el kellett ismernie a Napóleon által teremtett politikai és területi változásokat.

1809-ben Ausztria üzent hadat Franciaországnak, jóllehet a hadsereg újjászervezése, melyet Károly főherceg szorgalmazott, még koránt sem ért véget. Ferenc nyomban abban reménykedett, hogy Tirolban népfelkelés tör ki, ami majd megnöveli a harci erőt. Napóleon májusban újra megszállta Bécset, de ugyanabban a hónapban Aspernnél nyílt ütközetben elszenvedte első vereségét. Ausztria a csapatok kimerültsége miatt nem tudta kihasználni ezt a győzelmet, és a császári csapatok kivonását követően összeomlott az Andreas Hofer vezette tiroli felkelés is. A schönbrunni béke értelmében Ferencnek bele kellett egyeznie az óriási összegű háborús kártérítésekbe, csökkentenie kellett a hadsereg létszámát, s le kellett mondania többek között Nyugat-Galíciáról, Krajnáról, Isztriáról, Triesztről Görzről, és újólag Észak-Tirolról és Vorarlbergről.

Mária Lujza búcsúja családjától

1809-ben az uralkodó Metternichet bízta meg a külpolitika irányításával. Metternich legelső ténykedéseinek egyike az volt, hogy a császár legidősebb lányát, Mária Lujzát feleségül adta Napóleonhoz, a franciák császárához. Ezt a házasságot nemcsak a menyasszony mostohaanyja (Modena-Estei Mária Ludovika 1808-ban lett Ferenc harmadik felesége) ellenezte. Külügyminisztere politikáját követve, a császárnak sikerült nagyobb veszteségek nélkül részt venni Napóleon 1812-ben Oroszország ellen indított hadjáratában, 1813-ban pedig (titkos szövetségre lépve Poroszországgal, Angliával és Oroszországgal) ismét hadat üzenni Franciaországnak. A lipcsei Népek Csatája a szövetségesek győzelmével végződött, Napóleon 1814-ben lemondott trónjáról, és száműzetésbe vonult Elba szigetére. Az első párizsi békében Franciaország visszakényszerült az 1792-es határok közé, Ferenc pedig többek között visszakapta Tirolt, Vorarlberget és Salzburgot.

A waterlooi csata William Sadler festményén

1814 őszén a bécsi kongresszus megnyitása alkalmából majdnem kétszáz állam, város és uradalom képviselőjét üdvözölhette vendéglátóként székvárosában. E kilenc hónapig tartó ülés feladata Európa újrarendezése volt. A »bankócédulák« 1811-es bevonása óta, mely gyakorlatilag államcsődöt jelentett, az ország anyagi helyzete még nem jött rendbe, a kongresszus költségei viszont óriásiak voltak. A konferencia idején Napóleon elhagyta Elbát, 1815. június 18-án vereséget szenvedett Waterloonál, s miután Ferenc, a cár és a porosz király seregei bevonultak Párizsba, másodszor is lemondott, és Szent Ilona szigetére ment száműzetésbe. A második párizsi békében Franciaországot 1790-es határai közé szorították vissza. Ferenc császár, a cár és a porosz király 1815-ben megkötötte a Szent Szövetséget, melyhez lassanként (a pápa és a szultán kivételével) Európa minden uralkodója csatlakozott. A Szent Szövetség célja a béke biztosításán kívül az volt, hogy az uralkodók politikájában a keresztény vallás elvei legyenek a meghatározók.

Hét hónappal Mária Ludovika császárné halála után, 1816-ban Ferenc negyedszer is megnősült, Wittelsbach Karolina Augusztina bajor hercegnőt vette feleségül.

Metternich kancellár (François Gérard, 1808)

A napóleoni háborúk után Ausztriába a nyugalom és konszolidáció időszaka köszöntött be. 1816-ban nyilvánosságra hoztak egy új pénzügyi tervezetet, valamint elrendelték egy nemzeti bank megalapítását. Az állam hitelképességének megszilárdítását célzó folyamat így is 1820-ig tartott. A biedermeier és a »Vormärz« e korszaka további kereskedelmi fellendülést hozott. Az ipar is páratlan fejlődésnek indult, a szellemi élet pedig a cenzúra ellenére is új magaslatokat ért el.

A konzervatív államgépezet Ferenc céljainak teljesen megfelelt. A Spanyolországban, Portugáliában, valamint Nápolyban és Szicíliában kitörő forradalmak megnövelték az attól való félelmet, hogy esetleg az osztrák császárság területén is hasonló eseményekre kerülhet sor. 1821-ben I. Ferenc Metternich herceget korlátlan teljhatalommal rendelkező házi, udvari és államkancellárnak nevezte ki. Már 1819-ben, a karlsbadi konferencia után megszigorították a diákok felügyeletét, valamint a sajtócenzúrát.

Ferenc 1830-ban legidősebb fiát, Ferdinándot Magyarország királyává koronáztatta, bár kételkedett annak uralkodói képességében, s csak Metternich meggyőzésének engedve követte a legitimitás elvét. Ferenc hatvanhét éves korában tüdőgyulladásban halt meg.

Fia 1846-ban a milánói szobrásszal, Pompeo Marchesivel emeltetett neki emlékművet a Burg belső udvarán. Ezen a császár végrendeletének egyik mondata olvasható: »Amorem meum populis meis« (Szeretetemet népeimnek).”

I. Ferenc (Leopold Kupelwieser, 1830 körül)

(Habsburg lexikon. Szerkesztette Brigitte Hamann. Új Géniusz Kiadó, Budapest 1990. 115-120. pp. II. Ferenc szócikk szerzője: Dr. Lorenz Mikoletzky, Allgemeines Vervaltungs-Archiv, Bécs.)