Tanulj otthon! - A Generális

Mayler Ede: Mikszáth Kálmán, 1895

A Generális

Így nevezik egymás közt a miniszterelnököt a mamelukok, mintegy ki akarván fejezni a vak katonai engedelmességet: hogy követik éjjel-nappal, szárazon-vízen (de nem vízen és kenyéren).

Tíz éve uralkodik már fölöttük. Feje a piros széken fehéredett meg. Tíz éve eszi a legédesebb kenyeret, melynek a neve hatalom,, és sem a kenyér nem lett kisebb, sem az ő étvágya nem lett rosszabb.

E tíz év alatt sok mindenen ment keresztül, járt a scyllák és charybdisek között, hajója zátonyon akadt, sziklához csapódék, ellenkező szelek szaggatták vitroláit, de mindent kihevert. Az történt vele, ami minden kormányelnökkel: hogy a hatalmi széken népszerűtlen lett, végre pedig az történt vele, ami soha egy kormányelnökkel sem: hogy a saját népszerűtlenségét a hatalmi széken élte túl.

A nemzet ráunt oppozíciót csinálni ellene, a sajtó belefáradt üldözésébe, mert nem ártott neki semmi. Utoljára belenyugodott mindenki abba a gondolatba, hogy ez már mindig így tart, isten neki, még leányágon is Tisza fog itt uralkodni.

Hanem azalatt a tíz év alatt meglehetősen megöregedett.

Lássuk csak, milyen! Nem lehet mondani, hogy szép ember (ámbár, ha szavazásra kerülne a sor, arra is többsége lenne), de azt sem lehet mondani, hogy rút ember. Nincs rajta semmi különös, de az is igaz, hogy nincs rajta semmi közönséges sem.

Hosszú, sovány alak, hosszúkás, körtearccal, kissé bicegve jár, igen egyszerűen öltözik. Sárgásfehér szakálla legyező alakban környezi állát, ősz haját fölösleges hosszúra növeszti, és e fölösleggel takarja el a deficitet.

Tegyük hozzá még e képhez azt, hogy szemeit többnyire sötétszínű szemüveg födi, s ez ad csontos, szögletes arcának némi fagyasztó ridegséget; meglehet, taktikából viseli, mert szemeinek őszinte, majdnem szelíd fényével nem bírna tábora felett uralkodni. De így azt sejthetik, hogy a barna szemüveg alatt villámok laknak. Ha végül megemlítjük még históriai nevezetességű pislogását, teljesen készen vagyunk az arcképpel.

Tisza Kálmán Horowitz Lipót festményén, 1894

Gróf Andrássy Gyula idejében két udvar volt Magyarországon. Az egyik a bécsi Burg, a másik az „Angol királyné”. Ha a miniszterelnök ki akart vinni valamit, előbb el kellett utaznia Bécsbe, s ott kérni rá a jóváhagyást, mikor pedig Bécsbe készen volt, még hátra volt a másik hatalom, az öreg Deák Ferenc az „Angol királyné”-ban; ha az is beleegyezett, akkor a miniszteri tanácsban kezdődött el a csata a többi hatalmas, hét miniszterrel, kik mind a maguk esze szerint szerették volna igazgatni az országot.

Roppant mulatságos dolog volt az így.

Deák, aki előre belátta, hogy ebből nagy kollíziók támadhatnak, Kandó Kálmánt a következő hatáskörrel neveztette ki miniszteri tanácsosnak:

- Te pedig arra fogsz ügyelni, hogy mi Andrássyval össze ne vesszünk. Ha gorombaságot üzen, vagy én üzenek valami erőset, annak te útközben szép formát találsz.

Úgy is lett. Ha az öregúr azt mondá valamire mérgesen: „Ez ostobaság, ebbe én soha bele nem egyezem, mondd meg Andrássynak, ezt ne próbálja tenni”, azt Kandó már úgy adta elő a miniszterelnöknek:

- Kegyelmes uram, beszéltem Deákkal, alapjában helyesli a propozíciódat, de ez idő szerint, úgy vettem ki, még némi aggályai vannak.

Tisza, mint ellenzéki vezér, figyelmes szemlélője volt e kormányzási mizériáknak, s mihelyt a hatalomra került, első dolgának vette megszabadítani magát a kapacitásoktól. És ez igazán fényesen sikerült neki.

Megalakította, apródonként összeenyvezte a „néma minisztériumot”, megannyi cercle-t, a legkényelmesebb, legszürkébb apparátust, mely valaha létezett. Tisza proponál, s ők bólintanak rá egyet, vagy pedig ők proponálnak, de Tisza előleges beleegyezésével. Megszokták, hogy Tisza cselekszik mindent, Tisza oltalmaz mindenkit. Ha valamelyik miniszternek a torka fáj, nem a patikába szalajtja a lakájt, hanem Tiszához… alkalmasint ő rendel neki még vizikátort is…

Arthur Ferraris 1895-ös festménye: A történelmi tarokkparti
A négy partner: Tisza Kálmán, Jókai Mór, Nedeczky István és Sváb Károly. Majd a gibicek: Gajáry Ödön - Sváb Károly háta mögött -, herceg Odescalchy Gyula monoklival a szemében, Csernátony Lajos, Beöthy Algernon (Aldzsi) - a Képviselőház örökké vidám mókamestere, Tisza patronáltja, „mamelukja” -, Podmaniczky Frigyes, Pulszky Károly és jobbra hátul a kedélyesen szivarozgató Mikszáth Kálmán.

Hát a párt?

A pártból kiveszett lassanként minden önállóság, sokkal jobban, mint Tisza szeretné. E nagy ember lapító súllyal nehezedik rájuk szellemével és egyéni tulajdonaival. Nekik azt kellett volna látniok ebből, hogy nagy ereje van – de ők csak azt nézték ki, hogy őnekik semmi erejük sincs.

Mindenki kicsinek kezdte magát érezni, és kicsi maradt. A régi nagyságok szemlátomást apadának, s elkedvetlenedve maradoztak el, vagy pedig lustán hagyták maguk föltött röpülni a devalváló időt.

Mindinkább megszokták ők is, hogy Tisza gondolkozzék, s tegyen mindent. Gondolták magukban ázsiai nyugalommal:

- Hiszen az ő dolga egészen. ha rosszat csinál, magának csinálja, ha jót csinál, nekünk csinálja. Minek ütnénk bele az orrunkat?

Tisza még egy darab ideig közlé terveit egyikkel vagy másikkal, de mikor észrevette, hogy azok, mielőtt nyilatkoznának, az ő véleményét fürkészik, hogy azt adhassák tanácsképpen, abbanhagyta ezt a fölösleges formalitást is, s azóta lett a szó szoros értelmében „generális”.

A generális nem konferál, csak határoz.

A párt nem disputál, csak szavaz.

Gróf Bánffy Béla, mikor egy ízben a kormány plánumát kérdezték tőle, rezignáló humorral fejté ki a párt helyzetét.

- Tisza nem szól, kérem, soha semmit, s ebből két jó dolog következik. Egy az, kérem, hogy mi semmit sem árulhatunk el, és más az, kérem, hogy mi mindnyájan mindent tudunk, mert többet semmit sem tudhatunk.

Így lett, hogy Tisza ugyan most is növeszti a pártját, de csak azért, amiért a hajat, hogy imitt-amott a kopaszságot fedezze vele.

S így lett, hogy Szontagh Pál a „skizt” nevezte el finom gúnnyal „pártunk kimagasló alakjának”.

Tisza Kálmán Ellinger Ede felvételén 1890-ben

/Mikszáth Kálmán: A tisztelt Házból. Politikai karcolatok. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1958. (Mikszáth Kálmán válogatott művei) 35-38./