Egy Habsburg főherceg Bécs és Pest-Buda között

Az előadás Habsburg József nádorról, a Habsburg-ház ún. magyar vagy nádori ágának megalapítójáról szólt, aki 1796-tól haláláig, azaz több mint fél évszázadon át Magyarország nádoraként – bár nem volt uralkodó – korlátozott eszközeivel valóban az ország és nemzet érdekének szentelte életét.

„Hogy mi voltam e nép közt, arra a bécsiek csufondáros elnevezése megfelel; ahol nem hínak másképp, mint »der alte Rákóczi«”

/Jókai Mór: És mégis mozog a föld/

Ha a nádor életművét kívánjuk vizsgálni, akkor öt szakaszt különböztethetünk meg.

Sándor Lipót a magyar jakobinus mozgalom felszámolása után tragikus módon fiatalon elhunyt, így került először a helytartói, majd a nádori tisztségbe öccse, József Antal, akit ő maga ajánlott utódjául. Nádorságának kezdeti szakaszában, 1795-1804 között még igazodott az udvar elvárásaihoz. Kinevezésekor bátyja, I. Ferenc részletekbe menően vázolta számára, hogy miként kell képviselnie a dinasztia és a rábízott királyság érdekeit: tartsa szem előtt azt a tényt, hogy a rábízott ország csak része a Habsburg Birodalomnak, tehát a Monarchia érdekeinek alárendelten kell igazgatni. Az utasítás mellé mellékelte még Sándor Lipótnak a halála előtt nem sokkal Magyarországról készített memorandumát. Eszerint az ország meg van fertőzve az illuminátus, szabadkőműves eszmékkel, a közigazgatás nem jól működik, a kormányhivatalok ügyvitele elavult és nehézkes, a hivatalnokok képzetlenek, a politikusok felkészületlenek, stb.

József Antal is megfogalmaz 1795 őszén egy memorandumot, amely egyértelműen a reakció és a fenntartás nélküli konzervatívizmus jegyét viselte magán. Támogatta a haladó szellemiség elleni kemény fellépést, titkosrendőrökkel, besúgókkal figyeltette és lepleztette le a fennálló társadalmi rendről elítélőleg vagy negatívan nyilatkozó gyanús és felforgatónak vélt személyeket.

Gondolkodásában a bizalmatlanság helyett 1804-től inkább az ország és a nemzet megnyerése került fokozatosan előtérbe. Úgy vélte, hogy a magyar nemességet ki kell mozdítani a passzív ellenállásból, és a korábban hivatalban lévőket, akiket Lipót és Ferenc mellőzött, ismét be kell vonni a kormányzásba. Személyesen járt közben az udvarnál a státuszfoglyok (pl. Kazinczy) kiszabadításáért is. Tehát nádori működésének második, kiemelkedő szakasza (1804-1813) a bécsi udvarral való konfrontáció jegyében telt; a magyar nemzeti, rendi és alkotmányos érdekek, illetve a rábízott ország társadalmi, kulturális fejlődésének, előmozdításának felvállalása jellemezte.

Megpróbálta a bécsi kormányzat és a magyar rendek közötti ellentéteket áthidalni. A királyhoz intézett felterjesztéseiben folytonosan kérte I. Ferencet arra, hogy döntéseiben – amennyire lehet – figyeljen a magyar rendi alkotmányra és törvényekre. Mindezek a törekvései, továbbá az olyan magyar intézmények, mint a Széchényi Országos Könyvtár, a Nemzeti Múzeum, a Ludovika létrehozásának erkölcsi és anyagi támogatása; továbbá az országgyűlés áthelyezésének (Pozsonyból Budára) és az ország területi integritásának ügyében kifejtett ténykedése, Pest városának kiépítése és felvirágoztatása a Szépészeti Bizottmány keretében és több évtizeden át tartó tevékenysége mind-mind népszerűséget és rendkívüli megbecsülést szerzett neki.

Szükségesnek vélte a Habsburg Monarchia átalakítását, korszerűsítését. Gondolatait 1810-ben fogalmazta meg Hungarisierung Österreich, azaz Ausztria hungarizálása című írásában. Álláspontja szerint a Monarchiában két kormányzati elv létezik: az egyik az alkotmányos, a magyarországi és erdélyi, a másik az abszolutisztikus vagy örökös tartományokbéli. Az előbbiek alkotmányát, kormányzatát és közigazgatását az örökös tartományok módjára átalakítani lehetetlennek vélte. Ráadásul a korszellem is a képviseleti rendszert tartotta modernnek. Inkább egy fordított korszerűsítésre lenne szükség, azaz az örökös tartományok kormányzatait kellene a magyar képviseleti rendszer szerint átalakítani.

Szerinte a megoldás az lenne, ha biztosítanák Magyarország önállóságát egy önálló minisztérium létrehozásával, a magyar hadsereget és pénzügyeket pedig el kellene különíteni. A nádor programja tulajdonképpen egyfajta alap volt 1848-hoz, majd 1867-hez. Kiemeli: „Ausztria szétzüllőben és hanyatlóban van, s ha ezen nem segítenek idejében, könnyen lehet a következmény a forradalom, és azután a Monarchia felosztása vagy kedvező esetben átalakítása.” (mintegy előrevetítve 1918 eseményeit).

A tervezet a bécsi kormánykörökben olaj volt a tűzre, és az ellenséges légkör, amely 1805-től folyamatosan körülvette a nádort, ezzel a tervezettel a végsőkig kiéleződött. 1805 és 1814 között a külön titkosrendőrt állítottak rá (több mint 700 jelentés maradt fenn).

1813-1825/27 között, az abszolutisztikus rendeleti kormányzás évtizedében a nádor a személyét ért támadások következtében fokozatosan elszigetelődött. Bécstől távol tartották, legfeljebb családi összejöveteleken jelenhetett meg. Megkövetelték tőle, hogy a politikai, közéleti és gazdasági rendeleteket maradéktalanul hajtassa végre, és az ellenálló személyeket utasítsa rendre.

Ebben az időszakban ugyan politikailag el van szigetelődve, de a társadalmi életet érintő alapvető reformokba ő is bekapcsolódik. Felkarolja a Magyar Tudományos Akadémia ügyét, 10 000 forintot ad alapítására; támogatja a dunai gőzhajózást, a gőzhajó társaságok megalapítását, a Duna mentén egy pesti gőzmalom megépítését, gazdasági egyletek létrehozását, a balatoni gőzhajózást, egy Duna-Tisza csatorna kiépítését; 1825-ben felkarolta a vakok tanintézetének létrehozását, amelyet haláláig erkölcsileg és anyagilag támogatott.

Az 1825/27-1832/36 közötti időszak országgyűlésein ismét a közvetítő szerepében tűnt fel, jóllehet meglehetősen mérsékelt formában. A metternichi restaurációs rendszer nem engedte, hogy nagyobb politikai ügyekben véleményt formáljon, de már van bizonyos mozgástere. Elsősorban a gazdaságot és a társadalmat érintő kérdésekben fogadták el az ő közbenjárását, így például az önkéntes örökváltság ügyében. A haladó szellemi reformok egy részét felvállalja, és ezeket keresztül tudja vinni a bécsi udvarban.

József Antal nádori működésének utolsó évtizede (1836-1846) egyértelműen a konzervatív politika jegyében telik el. Idős kora miatt nem tudja, és talán már nem is akarja megérteni azt a korszellemet, amit pl. Széchenyi, Kossuth vagy Eötvös képviselnek. Ha nem is azonosul Metternich restaurációs politikájával, de 1836 és 1840 között feltétlenül végrehajtja Bécs utasításait (pl. országgyűlési ifijak letartóztatása, Kossuth, Wesselényi bebörtönzése). Viszont 1840-ben ő járja ki Ferdinánd királynál, hogy a letartóztatottakat szabadon bocsássák. Ugyanakkor pozitívan munkálkodik a magyar nyelv államnyelvként való elismeréséért is.

Soós István végül felteszi a kérdést: mivel érdemelte ki a „legmagyarabb Habsburg” címet? Véleménye szerint elsősorban a magyar nemzet melletti elkötelezettségével, annak jelenéért és jövőjéért tenni vágyó, felemelkedését, fejlődését több mint fél évszázadon át elősegíteni kívánó humánus magatartásával.

Elsőként a bécsi udvar és a magyar rendek közötti közvetítő szerepét hangsúlyozták. Jókai szavaival: „József nádor mint a királynak testvére, s annak, a nádori hatalomnál fogva személyesítője, folyvást ott állt a nemzet és trón között, oltalmazva a nemzetet a bécsi kormány túlkapásai ellen, s óvta a trónt a nemzet kitöréseitől. Ő magyarnak vallá magát.”

1848-ban emlékét törvénybe iktatták, majd 1869-ben ünnepélyes keretek között avatták fel szobrát.

Jöhettek új kormányok, Habsburg-gyűlölő és Habsburg-szobrokat döntögető rendszerek, kommunista és antikommunista „uralmak”; a nádor emlékműve a mai napig rendületlenül áll eredeti helyén. „A főherceg nádor emlékezete ércbe vésett, márványba faragott szobroknál is maradandóbban ott van minden magyar honfiú szívében mind az idők végéig, amíg áll Buda és él magyar a Duna-Tisza-közén” – írta Vay Sarolta grófnő az avatóünnepség után.