Budapest 150 – Három Majom, Vén Szederfa, Arany Lúd – Túlélési stratégiák a Tabánban

A jubileumi előadássorozatot 2022. januárjában indította a Habsburg Történeti Intézet Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 150. évfordulója alkalmából. A tematikus előadásokkal az intézet a Monarchia Magyarországának egyik legnagyszerűbb vívmányát, Budapest városát hivatott ünnepelni. Budapest a magyar nemzetteremtés, kultúra, gazdaság és társadalom egyik csúcsteljesítménye, amely világszerte segített ismertté tenni az országot.

Számos kedvező tulajdonságának köszönhetően a Tabán Budapestnek talán a legrégebben lakott negyede. A Duna itt a legkeskenyebb, így ebből adódóan remek átkelőhely kínálkozott; számos hegy húzódik ezen a részen, így egyfajta védettségérzést nyújtanak; megtalálható itt a hévíz; mikroklímája kedvez a szőlő- és gyümölcstermesztésnek és nem utolsó sorban itt futnak össze a fontosabb kereskedelmi útvonalak.

Előadónk egészen a római korszaktól a török hódoltság idején tapasztalható újabb felvirágzáson át (ebből az időből származik a Tabán mai elnevezése is: Tabakhane = tímártelep) Buda 1686-os visszavívásáig, illetve a 19. század elejéig egy nagyívű képet mutatott meg a városrész sajátos fejlődéséről, színes-zajos és egyedi világáról.

Az előadás további részében viszont azokat vette számba, hogy milyen „katasztrófák”, törések vezettek a Tabán hanyatlásához, és hogyan próbálták az ott lakók átvészelni a megpróbáltatásokat.

Az első és igen megrázó katasztrófa az 1810-es tűzvész volt, melyben szinte az egész városrész porig égett (600 ház égett le, mindössze 40 maradt meg). Ekkor a Tabán teljesen újjáépült, és az akkori rendelkezéseknek megfelelően most már szilárdabb, tartósabb és stabilabb anyagokból. Feltehetően ennek is köszönheti a városrész, hogy az 1838-ban pusztító nagy árvíz nem okozott itt helyrehozhatatlan károkat. A következő megpróbáltatások az 1849-es évhez kötődnek, úgymint a szabadságharc idején a várostrom, illetve a Lánchíd átadása, amely jelentős mértékben kikapcsolata a Tabánt a város vérkeringéséből. Mindezt az érzést fokozta az Alagút 1853-as megnyitása a gyalogosforgalom részére, és a Déli vaspálya 1864-re való megépülése. A monokulturális gazdálkodásra (szőlőtermesztés) berendezkedett Tabánra a legnagyobb csapást mégis az 1880-as évek közepén megjelenő filoxérajárvány jelentette.

A Tabán fogadói már a korábbi időkben is igen nevezetesek voltak, viszont a filoxéra megjelenése után a vendéglátás mint kényszervállalkozás jelentette a „túlélést”. Nem kellett különösebben jelentős tőke, nagyobb beruházás hozzá, nem igényel különösebb szakértelmet, szakképzett munkaerőt. (Akár egy-egy családtag is elegendő egy kocsma, kisebb étterem beindításához). A századforduló előtt tehát a gombamódra szaporodó vendéglátóhelyek váltak a városrész jellegzetes épületeivé. Hogy csak egy párat említsünk: Pertl István Arany Lúd vendéglője, Major János vendéglője, Három Majom, Rusz Mártonné vendéglője, Vén Eperfához, Avar Mihály vendéglője, Három Hetes, Három Nyolcas, Mélypince, Albecker, Kabon József vendéglője, Ziegler. Saly Noémi kiemelte viszont, hogy ezek a sűrűn elhelyezkedő kis vendéglők valamilyen szinten specializálódtak (halételek, liba, stb.), így különösebben nem jelentettek egymásnak nagy konkurenciát; mondhatni jól megfértek egymás mellett.

A Tabán azonban a városvezetés részéről már az 1870-es évek végétől lebontásra lett ítélve, és 1896-98 között megkezdődtek az első bontási munkálatok az Erzsébet híd budai hídfőjénél. Végül 1933–1936 között bontották le a Tabán egykori házait, s csak néhány épületet kíméltek meg a városrendezők. Bármennyi elképzelés (villanegyed, fürdőváros) is kapott szárnyra, az ide tervezett új városrész soha nem épült fel.