Budapest 150 – Budapest temetői a városegyesítéstől az első világháborúig

Jubileumi előadássorozatot indított a Habsburg Történeti Intézet Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 150. évfordulója alkalmából. A tematikus előadásokkal az intézet a Monarchia Magyarországának egyik legnagyszerűbb vívmányát, Budapest városát hivatott ünnepelni. Budapest a magyar nemzetteremtés, kultúra, gazdaság és társadalom egyik csúcsteljesítménye, amely világszerte segített ismertté tenni az országot.

A három városrész egyesítésekor Budapest mai temetői közül még csak a Kerepesi úti temető létezett mint Pest város köztemetője. A dualista korszak végére viszont a ma ismert temetők mindegyike létrejött. Tóth Vilmos előadásában többek között arra kereste a választ, hogy melyek voltak azok a régi temetők, amik nem maradtak fenn? Hogyan alakult ki a Kerepesi úti temető központi szerepe? Miért jelentenek a várostörténet szempontjából egyedi és pótolhatatlan forrást a síremlékek és az ezekhez kapcsolódó írott források?

A városegyesítésig a pesti és budai lakosok temetkezése értelemszerűen elkülönült, mivel önálló településekről volt szó. A korszakban – és majd a 20. században is – mindvégig jellemző, hogy a budai oldal állandó helyhiánnyal küszködött, míg a pesti oldalon a temetők gyakorlatilag korlátlanul bővíthetők voltak.

Már a 19. században köztemetők voltak a jellemzőek, ami annyit jelent, hogy nincsen keresztény felekezeti elkülönülés a temetkezések szempontjából, még ha csak 1868-ban mondta is ki ezt egyértelműen törvény.

Előadónk először a pesti oldal jelentősebb temetőit vette sorra, így például az 1790-es évektől működő Váci úti temetőt, amely a reformkori Pest legfontosabb temetője volt, és elsősorban a belváros lakossága használta. 1847-ben bezárták, és fokozatosan felszámolták. Ennek azért volt nagy jelentősége, mert ezzel párhuzamosan elkezdődtek az áttemetések a Kerepesi úti temetőbe. Mivel a nagypolgári családok átmenekítették elhunyt családtagjaikat, ezért alakulhatott ki ennek a temetőnek egyfajta központi szerepe a későbbiek során. Emellett voltak temetők a Ferencvárosban és a Józsefvárosban is, de ezek kevésbé voltak jelentősek, és inkább a szegényebb néprétegek használták, illetve az 1849-es kivégzetteket is ide temették perifériális jellege miatt.

A következőkben az idén 175 éves és legjelentősebb budapesti temető, a Kerepesi úti temető keletkezésének és kiteljesedésének történetét ismerhette meg a hallgatóság, melyről számos kép felvillant az egész előadás folyamán. A temető főkönyvei 1861-től, a sírboltok nyilvántartó könyvei pedig a kezdetektől megvannak, így a temető kutatását igencsak megkönnyítik ezek a fennmaradt források. Máig legértékesebb része a fal melletti sírboltok sora (kb. 1200 darab volt, és ezek közül ma is nagyjából 1000 darab megvan), amely a teljes 19. századi, főként pesti felsőpolgárságot lefedi, tehát a tehetősebb rétegeket reprezentálja. Köztemetőként jött létre, így eleinte arra még nem gondolt senki, hogy itt egy nemzeti emlékhely van születőben; e téren a kiegyezés utáni évek hozták el a változást, kezdve az 1848–49-es mártírok áttemetésével, különösen pedig 1870-ben Batthyány Lajos újratemetésével. 1885-ben a közgyűlés hivatalosan is dísztemetővé nyilvánítja a Kerepesi úti temetőt (a parcellákban ettől függetlenül folyamatos a köztemetkezés), és 1886-ban tehermentesíti a Rákoskeresztúri temető megnyitásával. Azonban Tóth Vilmos kihangsúlyozta, hogy a nemesség temetkezése a hagyományok szellemében ekkor még egyértelműen a vidéki birtokokhoz kötődik.

A Rákoskeresztúri temető a legrégebben, folyamatosan működő köztemető a fővárosban, illetve Magyarország legnagyobb kiterjedésű temetője. A legfontosabb dualizmuskori része a katonai temetője volt, amely 1903-ban létesült. Előadónk a Rákoskeresztúri temető esetében külön kiemelte a reprezentatív bejárati épületet, amely a temető jellegéhez mérten túlzottnak is tűnhet.

A pesti oldal zsidó temetői közül a Váci úti temető melletti zsidó temetőt és különösképpen a Salgótarján utcai, illetve Kozma utcai zsidó temetőt (Magyarország legnagyobb zsidó temetője) lehet kiemelni.

Tóth Vilmos az előadás további részében a két budai rész temetőire fókuszált. Budán a városegyesítéskor a Városmajoron túl elterülő, 1930-ig működő Vízivárosi temető volt a legjelentősebb. Főként a Víziváros lakossága temetkezett itt, ezért viselte ezt a nevet. Az egykori dokumentációja igen kiváló, hiszen fényképek, cikkek, szépirodalmi leírások sora maradt fenn róla. A másik nagyon fontos temető pedig a Tabáni temető volt, amelynek különlegességét az adta, hogy volt egy teljesen különálló görögkeleti része is. A Vízivárosi és a Tabáni temető 1930 és 1939 között teljesen eltűnik, viszont a legfontosabb síremlékeik nagy része áthelyezve fennmaradt; részben a Farkasréti, részben a Németvölgyi, illetve a Kerepesi úti temetőben.

A Németvölgyi temetőt a Tabáni temető szomszédságában nyitotta meg a főváros a Kerepesi úti temetőéhez hasonló dísztemető jelleget szánva neki, de ehhez felnőni soha nem tudott, már csak szűk területe miatt sem.  Azonban 1894-ben megnyílik a Farkasréti temető, amelynek jelentősége csak a dualista időszak után világlik ki. Az 1918-as az első főkönyv, ami fennmaradt, így a korábbi időszakról csak részleges ismereteink vannak. A temető mai, lényegében legjelentősebb státusza csak a 20. században alakult ki, tehát a Farkasréti temető a 20. század temetője. Ehhez persze az is kellett, hogy 1952-ben hosszú évekre bezárják a Kerepesi úti temetőt, és így az elittemetői státusz akkoriban tevődött át Farkasrétre.

A budai oldalon is vannak zsidó temetők: volt például a Vízivárosi temető mellett is, a Csörsz utca mellett, és 1894-ben pedig megnyílik a Farkasréti zsidó temető beékelődve az alsótemető és felsőtemető közé.

Előadása végén Tóth Vilmos pár mondatban megemlékezett még az óbudai terület temetőiről is; kiemelve, hogy itt, és csak itt létezett teljes felekezeti elkülönülés, még a keresztény felekezetek között is (különálló katolikus, evangélikus és református temetők), és természetesen önálló zsidó temetők. A fontosabbak közé tartozott a Kórház utcai, a Táborhegyi, a Kiscelli, a Kórház utca melletti katolikus és református temetők és a mai Óbudai temető, amely 1910-ben nyílt meg, és csak a 20. században vált jelentőssé.