Arcképek az Osztrák-Magyar Monarchiából: Herczeg Ferenc

Herczeg Ferenc Versec katolikus sváb község szülötteként egész életében mélyen kötődött a Délvidékhez. Ez a kötődés számos írásán túl legkifejezőbben három emlékiratában jelenik meg. Versec és a Várhegy 1920-ban történt elvesztése után az évek múlásával egyre határozottabban, egyre elszántabban építette fel emlékezetében a szülőföld, a Bánság, s ezzel együtt a Délvidék csodáit. Emlékiratainak sorában A Várhegy (1933) még az ifjúkori, verseci éveinek emlékeit őrizte, könyvében a boldog Magyarországnak állított emléket, A gótikus házban (1939) írói-politikusi alkotó korszakának jelentősebb eseményeit örökítette meg, harmadik kötete, a Hűvösvölgy (1993) azonban már csak több mint fél évszázados késéssel láthatott napvilágot.

Mák Ferenc előadásában kihangsúlyozta, hogy Herczeg Ferenc hozta be elsőként a magyar irodalomba a Bánságot, és vele együtt a délvidéki világ emberének derűjét és gondjait. Az 1890-es években még kiadó volt a Jókai örökség, amikor egyszerre hárman is letették névjegyüket az irodalom asztalára: Mikszáth Kálmán, Gárdonyi Géza és Herczeg Ferenc. Herczeg korai dzsentri-novellái és színpadi művei révén vált népszerűvé. Kora politikai életének tehetetlenségét látva az úri középosztály könyörtelen bírálója lett, s legkiválóbb műveiben a történelmi Magyarország és a magyar nemzet pusztulásának félelmetes látomását alkotta meg.

Amitől ő, a sváb származású, magyar értelmiségi komolyan tartott, az a megoldatlan nemzetiségi kérdés volt, aminek rendezése akkor már nem a puszta jóindulaton múlott. Amit a kiegyezéskor elmulasztottak, azt 1900-ban már nem lehetett jóvátenni.

Herczeg Ferenc bevallottan is rendíthetetlen híve volt Tisza Istvánnak és az általa vallott politikai nézeteknek. Kettejük napi kapcsolatai alapján tudta, Tiszán kívül senki olyan világosan nem látta, hogy a Monarchia türelmetlen örököseivel – a szerbekkel, a románokkal, a csehekkel és a horvátokkal – előbb-utóbb be kell következnie a véres leszámolásnak. Az összecsapást azonban szerette volna addigra halasztani, míg a Monarchia a hadserege fölfegyverzésének terén pótolja mindazt, amit a tizenhat évi obstrukció idején elmulasztott. Az összecsapás mégis a lehető legalkamatlanabb időben következett be. A nemzetiségi lázongások és a bécsi udvar egyre határozottabb magyarellenessége (amelyben nagy szerepe volt a trónörökös-főhercegnek) idején Herczeg Tiszában látta azt az egyetlen államférfit, aki a századforduló éveiben teljes nagyságában felismerte a nemzetet fenyegető veszedelmet.

Herczeg Ferenc az 1900-as évek elejéin úgyszólván minden nyarát az Adrián élte meg. Idővel vitorlást is vásárolt, hogy a Hajnal fedélzetén barangolja be a Velence és Korfu szigete közötti vidéket. Azután eljött az idő, amikor nemcsak a magyar haditengerészet, de az író talpa alól is „kihúzták a tengert, mint egy kék nagy szőnyeget”.

1918-ban, a Nagy Háború tragikus befejezésekor Herczeg Ferenc számára a szülőföld is elveszett. „Évekkel ezelőtt még úgy volt – írta emlékiratában –, hogy egykor majd a verseci hegyek alján lévő családi kriptába fogok pihenőre térni, mióta azonban Versecből Vrsac lett, elejtettem ezt a gondolatot.” A háború utolsó esztendejében budai otthonába magához vette az idős édesanyját, Józsi bátyja pedig, aki verseci gyógyszerészként édesapja patikáját örökölte – ez a mesterség kétszáz esztendő óta apáról fiúra szállt a családban – a patikát eladva, ugyancsak a fővárosba költözött. A Herczegek közül Versecet többé nem látta senki, az 1914-ben a szerbiai fronton harcoló Feri keresztfia megmentése érdekében tett utazása volt Herczeg Ferenc utolsó útja a rajongásig szeretett Délvidéken. Élete utolsó évtizedét teljes visszavonultságban élte le, 1954. február 24-én halt meg Budapesten.