Tanulj otthon - II. Ferdinánd

II. Ferdinánd császár, magyar király, II. Károly, Belső-Ausztria főhercegének és Wittelsbach Mária bajor hercegnőnek a fia. Grazban született 1578. július 9-én, meghalt Bécsben 1637. február 15-én. Teste a grazi mauzóleumban nyugszik.

Jelmondata: (Corona) legitime certantibus (Az igaz ügyért harcolókat illeti meg a korona).

II. Ferdinánd egész alakos festménye (Giovanni Pietro de Pomis, 1619)

„Ferdinánd kora ifjúságától szigorú katolikus nevelést kapott. 1586-ban ő volt az első személy, aki beiratkozott az akkor alapított gráci egyetemre. Műveltsége alapjait azonban 1590-től az ingolstadti jezsuita egyetemen szerezte meg, ami mindenek előtt a vallással kapcsolatos nézetei szempontjából volt meghatározó: egész életében a tridenti zsinatot követő katolikus álláspontot képviselte, s mindvégig a jezsuiták barátja maradt, közülük választotta gyóntatóit is. Ekkor alakultak ki majd fontossá váló baráti kapcsolatai bajor rokonaival, elsősorban unokafivérével, a későbbi Miksa herceggel.

Apja halálakor Ferdinánd még kiskorú volt, így 1590-ben Grácban gyámkormány alakult, mely az ügyeket vitte. Apja végrendelete szerint Ferdinándot tizennyolc éves korában nyilvánították nagykorúvá, attól kezdve egyedül kormányozta Belső-Ausztriát. A rendek, főleg a jórészt protestánsokból álló nemesség, a belső-ausztriai tartományokban igen erős volt, s ez nem tette könnyűvé számára a feladatot.

A protestánsok már jezsuita neveltetése miatt is bizalmatlanok voltak iránta. Az első erőpróbára már 1596-ban a gráci hűbéri eskütétel alkalmával sor került. Ferdinánd nem engedett a rendek követelésének, és mégis megkapta hűbéri esküjüket.

Graz a 17. század közepén

Ezután hosszabb itáliai útra ment, ami még egyszer lélegzetvételnyi szünethez juttatta a belső-ausztriai protestánsokat. Ellátogatott Loretóba, a Mária-zarándokhelyre, valamint Velencébe, Rómába és Firenzébe.

Visszatérte után hozzákezdett a »vallásreformhoz«, ahogy a fejedelem környezete az ellenreformációt nevezte. Támogatói Martin Brenner seckaui és Georg Stobäus lavanti püspök voltak. A rekatolizáció, amely a nemességet kezdetben nem érintette, bámulatos gyorsasággal haladt.

Először is kiutasították a protestáns prédikátorokat és iskolamestereket, akik legtöbbször nem is voltak helybeliek, aztán akcióba léptek az országot járó »reformációs bizottságok«. Ez a folyamat vértelenül zajlott le, mégis nagy emberveszteséggel járt, mivel azoknak, akik nem akartak megtérni, nem maradt más választásuk, mint a kivándorlás. Ez a városokban gyakran gazdaságilag potens rétegeket érintette. Stájerországhoz hasonlóan Karintiában és Krajnában is mindez, kisebb helyi mozgolódásoktól eltekintve, az evangélikusok annyira rettegett ellenállása nélkül zajlott le. A fejedelemnek jól jött, hogy csaknem kizárólag lutheránusokról volt szó, akik azt a nézetet képviselték, hogy az ember a világi hatalommal szemben minden körülmények között »tűrni« és »engedelmeskedni« köteles.

A török elleni harcokban Ferdinánd nem nagyon tudta kitüntetni magát. A kanizsai vár nagy optimizmussal elkezdett ostroma 1601-ben eredménytelenül végződött. Érezhető könnyebbséget csak a törökökkel 1606-ban megkötött zsitvatoroki béke hozott. A velencei köztársasággal szintén több évig fegyveres konfliktusban állt, ez volt az ún. »uszkók-háború« (1615-17), mely egy néptörzsről kapta nevét. Az uszkók főleg kalózkodásból éltek, ami különösen a Szent-Márk-köztársaságot érintette érzékenyen.

II. Ferdinánd cseh királlyá való koronázása 1617-ben.

A Prágában székelő II. Rudolf császár és bátyja, Mátyás főherceg közötti »testvérviszályban« Ferdinánd közvetítőszerepet játszott, de Mátyás engedékenységét a protestáns osztrák rendekkel szemben gyanakvással nézte. A császár Prágában bekövetkezett halála, valamint az az előre látható tény, hogy utódja, Mátyás gyermektelen marad, Belső-Ausztria tartományfejedelmét mindinkább a Habsburg-politika középpontjába állította. 1617-ben szerződést írt alá a spanyol küldöttel, Oñate gróffal, melyet utóbbiról neveztek el: Spanyolország ugyan lemondott örökösödési igényéről, de Ferdinándnak is le kellett mondania néhány kisebb birodalmi hűbéri birtokról Itáliában és Elzászban. Még ebben az évben sikerült keresztülvinni Ferdinánd megválasztását Csehország királyává, és 1618-ban a választójogról folytatott hosszú tárgyalások után Magyarországon is királlyá koronázták.

Prágában a »defenestratio« után 1618-ban kitört a felkelés a Habsburg-uralom ellen. Mátyás császár 1619-ben bekövetkezett halála után Ferdinándnak kellett volna őt követnie az örökös tartományokban és a birodalomban, de Morvaország és Szilézia szövetségre lépett a lázadó csehekkel. Az osztrák örökös tartományok megtagadták a hűbéri eskü letételét, mivel ők a Németalföldön tartózkodó Albert főherceget ismerték el uralkodójuknak, s nem vették tudomásul, hogy az lemondott jogairól Ferdinánd javára. a kálvinista Tschernembl bárók vezette felső-ausztriaiak felismerni vélték Ferdinándban a »zsarnok jellemző jegyeit«, bár bizonyos képességeit ők is elismerték. A felkelők csapatai blokád alá vették Bécset, s a protestáns alsó-ausztriai rendek küldöttei vallásszabadságot követeltek a Habsburg uralkodótól.

A második prágai defenesztráció, korabeli rézmetszet a Theatrum Europaeum-ból

A fenyegető helyzet csak akkor enyhült, amikor Ferdinánd a tisztázatlan helyzet ellenére elment Frankfurtba a császárválasztásra, s ott megfelelő ellenjelölt hiányában egyhangúlag rá szavaztak. A visszaúton egy szerződést írt alá unokaöccsével, Wittelsbach Miksa bajor királlyal, aki fegyveres segítséget ígért neki, igaz nagy engedményekre is kényszerítette Ferdinándot (ezért Miksa »diktátumáról« beszéltek, s joggal). A felkelő csehek eközben trónfosztottnak nyilvánították, s a pfalzi választófejedelmet, V. Frigyest választották meg királyuknak. Keleten Bethlen Gábor erdélyi fejedelem betört Magyarországra, s úgy tűnt, Bécset is veszély fenyegeti. A felső-ausztriai tartomány rendjei a csehekkel szövetkeztek, és mégis épp ez a tartomány lett a Habsburg-Wittelsbach-koalíció első áldozata. Miksa bajor király huszonötezer főt számláló, jól felszerelt seregével bevonult a tartományba, s Ferdinánd nevében meghódolásra kényszerítette őket. A döntő ütközetre 1620. november 8-án a Prága melletti Fehérhegyen került sor, melynek során a felkelők teljes vereséget szenvedtek, s a »téli királynak« nevezett ellenkirály, Frigyes követőivel együtt menekülni kényszerült.

A fehérhegyi csata (1620. november 8.) Csehországban a harmincéves háború egyik meghatározó csatája volt. (Peter Snayers festménye)

Mint annak idején Belső-Ausztriában, az ellenreformáció eszközeivel Ferdinánd az újra visszafoglalt területeken is letörte a rendek hatalmát. Kényszerítések és kivándorlások árán ezúttal a Duna-menti osztrák és cseh tartományokban is sikerült érvényesíteni a – vallásilag is megalapozottabb – abszolutizmust. Különösen Csehországban, de Felső- és Alsó-Ausztriában is szigorú büntetőbíráskodás következett. Mindez egy átfogó terv szerint ment végbe, Ferdinánd ugyanis ha nem is volt tudós, nagyon jól ismerte a korabeli abszolutisztikus államelméleteket (Kaspar Schoppe, Thomas Campanella). 1621-ben végrendeletileg rögzítette az elsőszülöttségi jogot, valamint az örökség oszthatatlanságát, de négy évvel később át kellett engednie Tirolt testvérének, Lipótnak.

Wallenstein halála

A katolikus csapatok (Bajoroszág és a Liga, Spanyolország és a császár csapatai) tovább folytatták diadalmenetüket. 1629-ben, hatalma tetőpontján, Ferdinánd kiadta a restitúciós ediktumot, melynek értelmében a protestánsoknak vissza kellett adniuk minden olyan birtokot, melyet 1555 után vettek el a katolikusoktól. Ezzel azonban magára haragította a szövetséges protestáns birodalmi fejedelmeket, így például János György szász választófejedelmet. Ezenkívül leghatékonyabb fegyveréről mondott le azzal, hogy Wallensteint és csapatait a választófejedelmek követelésére elbocsátotta. Mikor a svéd Gusztáv Adolf vezette csapatok partra szálltak, és megfordult a hadiszerencse, Wallensteint, akinek a császár környezetében befolyásos patrónusai voltak, kibővített teljhatalommal ismét császári generálissá nevezték ki. Mikor azonban 1634-ben a hadi egyensúly helyreállt, és a császár számára bebizonyosodott, hogy a hadvezér összeesküvést szőtt, Ferdinánd államérdekből beleegyezett Wallenstein meggyilkolásába. 1635-ben visszavonta a restitúciós ediktum bizonyos pontjait, de már hiába próbált a birodalomban békét teremteni. Az 1636-os regensburgi birodalmi gyűlésen még megérte – és elégtétellel fogadta –, hogy fiát, Ferdinándot német királlyá választották. Nem sokkal azután, hogy a birodalmi gyűlést követően visszatért Bécsbe, meghalt.

II. Ferdinánd, német-római császár és második felesége, Eleonora Gonzaga, mantuai hercegnő. Annak ellenére, hogy nem születtek közös gyermekeik, házasságukat "boldognak" tekintették.

Külsejére nézve a császárt »közepes termetű«-nek, fehér-vörhenyes bőrűnek írják le. Általános vélemény szerint mértéktartó, nyájas fejedelem volt, aki könnyen megbocsátott ellenfeleinek, ha azok meghódoltak előtte. Rendkívül vallásos, sőt bigott ember lévén, példaszerű családi életet élt. Első feleségével, Wittelsbach Mária Anna bajor hercegnővel 1600-ban kötött házasságából hét gyermek született, köztük Ferdinánd, a trónörökös. 1622-ben nősült másodszorra, Gozaga Eleonórát vette feleségül. Dicsérik Ferdinánd bőkezűségét is. Kedvelt időtöltése a zene és a vadászat volt.”

Ferdinánd (Georg Pachmann, 1635 körül)

Forrás: Habsburg lexikon. Szerkesztette Brigitte Hamann. Új Géniusz Kiadó, Budapest 1990. 95-99. pp. II. Ferdinánd szócikk szerzője: Dr. Georg Heilingsetzer.

Fotó: wikipedia.org