Budapest 150 – Rendszerváltás, jelképváltás

Az 1989/1990-es rendszerváltoztatás eseményei, az újjáalakult vagy frissen szerveződő pártok plakátjai, szórólapjai, politikai akciói, párhuzamosan a régi jelképek, köztéri szobrok, feliratok eltávolításával egész Budapest utcaképének pillanatonként változó, gyors átrendeződéséhez vezetett. A korszak máig emlékezetes mozzanatai a Gellért-hegyi Szabadság-szobor becsomagolása, egy-egy új rajzolat elterjedése (Tovariscsi konyec plakát) vagy hosszabb távon a szocreál szoborpark felépítése. Az előadás a „képrombolás” kultúrtörténeti előzményeinek bemutatásával, nemzetközi párhuzamok felvillantásával a politikai jelképek átalakításának, lecserélésének néhány emblematikus példáját elemezte.

Szücs György előadása kezdetén kiemelte: abban a különleges helyzetben vagyunk, hogy az 1990 körüli időszakban mindannyian átélők voltunk, a fiatalok, az idősebbek egyaránt. Most viszont visszatekintve az elmúlt időszakra azt tapasztaljuk, hogy akik még élünk, az átélő emlékeinket és az utólagos eredményeket, történeti értékeléseket is „egybetoljuk”. Egyfajta skizofrén helyzet áll elő, amikor a személyes élmények, átélések az utólagos értékeléssel, a források újraolvasásával kerülnek összevetésre.

A történelmi korszakok változásai nemcsak az új rendszer működéséhez szükséges alapintézmények átalakítását feltételezik, hanem részben az új hatalom, részben a megelőző időszakot átélő-átszenvedő emberek az első pillanattól fogva hallatlan energiákat ölnek külső életterük átalakításába. Talán nem is meglepő, hogy a korábban megszokott környezeti elemek (címerek, feliratok, szobrok stb.) – amelyek belesimulni látszottak az utcák, terek összképébe – hirtelen „megelevenednek”, s a kezdeményezőbbek úgy érezhetik, itt az ideje partizánharcot folytatni ellenük.

A történelmi mechanizmus igen hasonlóan teremti meg és törli el a tárgyiasult szimbolikus jeleket, melyek nagy tömegben mindig a politikai hatalom legitimitásáról, illetve ennek felbomlásáról szólnak. Bármeddig hátrálunk vissza az időben, nem tudjuk a kezdeteket feltárni. A rombolás gesztusa mindenképpen mágikus hatású, legyen az egy őskori rajzolat kitörlése vagy az egyiptomi fáraók cartouche-ainak kivakarása.

Az 1989-es esztendő az elmúlt négy évtized jelképes búcsúztatása is volt: júniusban lezajlott Nagy Imre újratemetése, júliusban pedig maghalt a rendszer névadója, Kádár János. A következő évben megtörtént a szovjet csapatok magyarországi kivonulása, s immár semmi nem akadályozta a régóta vágyott önrendelkezési jog életbelépését.

Szücs György előadásában hosszabban kifejtette, hogy a spontán reagálások – mint például régi jelképek leragasztása, összefirkálása, levétele, a képrombolások és jelképváltoztatások – mellett igény mutatkozott a vizuális környezet meghatározó elemeinek, az örökkévalóság emlékműveinek sorsának rendezésére is. Az épületeken elhelyezett díszítményeket, épületszobrászati elemeket, címereket, utcatáblákat viszonylag könnyű eltávolítani, kizárólag dokumentatív célzattal egy elmúlt kor töredékeiként múzeumban egyszerűen tárolhatók.

Sokkal nehezebb a helyzet a felépített – azaz építészeti résszel is rendelkező – köztéri szobor esetében. Ahhoz túlságosan nagy, hogy az eredeti helyén maradjon, de ahhoz is, hogy hatalmas raktárakban tárolják. 1990 körül több ötlet látott napvilágot, melyekből végül kikristályosodott a szoborpark ötlete. A létrehozott végső megoldás, a szobrokkal benépesített nagytétényi szoborpark ugyan zárt, nem bővíthető egység, létrejötte mégsem függetleníthető egyéb jelképek megváltoztatásának történetétől.

Szücs György összefoglalóan megjegyezte, hogy ezek a mozzanatok, amelyeket előadásában érintett, (mint a szoborrombolás, a szoborpark, a Kisfaludi-emlékmű, a Tovariscsi konyec plakát) ezek közül mindegyik akár egy önálló előadás témája is lehetne, hiszen a művészettörténeti előzmények, a korabeli jelentések, az utólag értelmezések mind rárakódnak a szobrokra vagy a különböző képekre, ábrázolásokra.