Tanulj otthon! - A kalapos király (Költemény-töredék Ányos Páltól)

1782. január 12-én II. József német-római császár, magyar és cseh király kiadja szekularizációs rendeletét. Rendeletével több tanítással, gyógyítással vagy tudománnyal nem foglalkozó szerzetesrendet és mintegy 140 kolostort feloszlatott. Megszűnt a jezsuita, kamalduli, kapucinus, karmelita, karthauzi, klarissza, bencés, ciszterci, domonkos, ferences, pálos és premontrei rend. Protestáns vidékeken értelemszerűen megértéssel, sőt lelkesedéssel fogadták a császár ezen intézkedéseit, a birodalom túlnyomó részén azonban ezek az egyházellenes lépések ambivalens visszhangot keltettek, különösen a leginkább érintett katolikus klérus köreiben. Ányos Pál felsőelefánti pálos papköltő A kalapos király című költeményében II. József fejére hányja bűneit: nem koronáztatta meg magát, feloszlatta a szerzetesrendeket, stb. Ez a vers majd egy évszázadon át kéziratban lappangott, és nyomtatásban csak 1869-ben jelent meg.

II. József Pompeo Batoni festményén

Ki hinné, hogy Ányos Pál, kinek múzsája egyik irónk találó jellemzése szerint „zokogó, gyászba öltözött halvány leányka, kinek keblét szüntelenül csendes bú emészti s ajakán a dalhangot igézővé változtatja a megadás fájdalma, mely sok versében magasztossá válik“, ki hinné, hogy ez az örökké zokogó múzsa nemcsak dalolni tud, hanem az igazságot egy király fülébe is dörgi.

De térjünk át a költeményre.

Hogy kedves olvasóim azt megérthessék s megítélhessék, mennyire jogosultak a panaszok, melyeket a költő néhol dörgésszerű szavakban, másutt imaszerű hangon önt ki, szükséges II. József jellemére, kihez a költemény intézve van, egy futó pillantást vetnünk.

Tudjuk a történetből, hogy József trónraléptével mennyi remény szállta meg népei szivét. Hisz mindenki ismerte nemes lelkületét, leereszkedő modorát, mindenki ismerte őt európai utjából, melyet gróf Falkenstein név alatt tett meg. De mily hamar megváltozott e hangulat, midőn 6 hó múlva sem koronáztatá meg magát. A magyar nemzet minden időben féltékeny volt alkotmányára s alaptörvényei szerint „az uj királynak első kötelessége országgyűlést hirdetni s magát legfeljebb 6 hónap alatt sz. István koronájával megkoronáztatni.“ De József nem akarta kezeit megkötni a koronázási eskü által, mert már ekkor agyában forrongtak ama nagyszerű reformok, melyeket a mi alkotmányunkra is ki akart terjeszteni, s melyek a modor miatt, melylyel azokat ki akarta vinni, minden oldalról csak ellenszegüléssel találkoztak, s melyeket élte végén egy tollvonással önmaga semmisített meg.

E nagyszerű reformtervek kivitelében oly heves, oly türelmetlen volt, azok egész lényét az elhamarkodás, erőltetés annyira átlengte, hogy az alkotmányos magyar nemzet, dacára, hogy belátta azok szükségességét, mindenütt daccal fogadta s kivitelüknek utját állotta. Megszámlálhatlanok a feliratok, melyeket az egyes megyék felküldtek Józsefhez, s melyeket ő rendesen hallgatással mellőzött. S ha tekintjük a hangot, melyen azok irvák, nem csodálkozunk e költemény egyes merészebb kitételei felett sem.

II. József a szó szorosabb értelmében, dacára, hogy népei jólétét szivén hordozta, dacára, hogy éjjelét és nappalát annak boldogitására szentelte, kényúr volt.

Kényúr volt, mert főcélja volt éltének: Magyarországnak független államéletét s alkotmányát eltörülni s kormányát az osztrák tartományok kormányába a tervezett öszpontositás szerint beolvasztani; kényúr volt, mert reformjait nem alkotmányos uton vitte ki, hanem katonái százezreivel ráerőszakolta népeire; kényúr volt majdnem minden tettében.

Vagy nem kényúrságáról tanuskodik-e ama rendelete, melyben a koronát, mit a nemzet féltékenyen őriz vala, Bécsbe szállíttatni rendelé? vagy egy másik, melyben közigazgatási közegül a német nyelvet gyalázatos csellel tolta a magyar nemzet nyakára? vagy egy harmadik, melyben a megyei igazgatás uj rendszere hozatott be, „mely által az ország függetlenségének legerősebb biztositéka, az ősi megyerendszer eltöröltetvén, Magyarországnak a német örökös tartományokkal való egybeolvasztására oly döntő lépés tétetett?“

Nem kényurilag járt-e el a népszámlálásnál, vagy pedig a török háború alkalmával a gabona beszedésénél, mikor a magtárakat katonáival erőszakosan feltörette, vagy pedig a gabnát szállitó szekereket napokig hagyta várakozni, mig lerakodhattak, ugy, hogy a szegény paraszt marhái éhség miatt elvesztek?

Martin van Meytens portréja II. Józsefről

Tagadhatatlan, hogy másrészről tekintve József reformjait, kalapot kell emelnünk ama nagy cél előtt, mely egész életén át szemei előtt lebegett, melyért egész életén át fáradozott, s melynek áldozata is lett, mert e cél nem kevesebb vala, „mint annyiféle elemekből álló tartományait egy szorosan összefüggő, gazdag, hatalmas álladalommá tenni, melyben egyenlő igazgatás, egyenlő törvény legyen; mely a szellemi felvilágosodás, műipar s kereskedelem virágzata által, az erő, jólét és függetlenség lehető legmagasb fokára emelkedjék.“

Azonban a cél nem szentesíti az eszközöket s épen az eszközök azok, melyek miatt mi magyarok pálcát törünk József felett. Ha továbbá tekintjük, hogy az alap, melyből József ujításainál kiindult, már csirájában férges és magában hordja az enyészet magvát, ugy csodálkoznunk kell, hogy József, ki oly felvilágosodott ember volt, be nem látta, hogy Magyarországot az osztrák álladalomba beolvasztani lehetetlen, először a magyar féltékenysége miatt nemzetiségére, másodszor: mert politikai, erkölcsi, faji, sőt anyagi tekintetben is anynyira összeütközők e két ország érdekei és viszonyai, hogy azokat egy birodalomba önteni, egy egészszé gyúrni lehetetlen.

De most, miután elősoroltuk a fejedelemnek hibáit, nyújtsuk át az elismerés koszorúját az emberbarátnak, népei atyjának.

Ki nem tudná ama rendeleteit méltányolni, melyek által udvarából a tulságos fényt és pompát számüzte, az udvari személyzet számát tetemesen leszállitá, sőt a felesleges császári lovakat is részint eladatta, részint elajándékozá, és igy udvartartása költségeit tetemesen leszállitván, ez által is igyekezett könnyíteni népein? Ki nem ismerné lelkesedéssel fogadott sajtótörvényét, mely a szellemet bilincseiből felszabadította, s mely ámbár gyakorlatilag hiányos, József érdemkoszorújának hervadhatlan levele? ki nem ismeri türelmi rendeletét vagy pedig a tisztviselőkhöz 1784. márc. 8-án intézett rendeletét, melyben nagyszerű eszméket fejteget s melyről azt mondja Horváth Mihály, hogy ily elvek a XVIII. században még nem hangzottak fejedelem ajkairól s egy legújabbkori alkotmányos királynak is becsületére válnának?

Ki nem hallott önfeláldozásáról a török háború alkalmával, midőn folyton a táborban tartózkodott s szünet nélkül fáradozott? Itt kapta ama betegségét, mely sírba is vitte. Halálát még betegségében is sietteté, mert orvosai tiltakozása dacára folyton munkálkodott.

És végre kit nem hat meg e fejedelem gyászos sorsa, ki csak jót akart, ki egész éltén népei boldogságán fáradozott, s kinek végső perceit Magyarország örömrivalgásai és zavargásai háboriták meg? Kit nem illetnének meg halálos ágyán mondott ama hires szavai: „Nem tudom, igaza van-e a költőnek, midőn mondja: Du trône au cercueil le passage est terrible; de én nem sóhajtok a trónért; nyugodtnak s csak kissé keseritettnek érzem magamat, hogy annyi életbajjal boldoggá oly keveset, hálátlanná oly sokat tettem; de hiszen ez a trón embereinek sorsa!“

És most, miután Józsefet, az embert és a fejedelmet néhány tollvonással jellemezni megkisértém, áttérek a költeményre és történetére.

E töredéket egy jó barátom másolta le Nagy-Esztergályon a most is élő Ányos-család levéltárából, magának a költőnek kézirataiból, hol öszszes munkái megvannak. Másoló az akkori helyesírást egészen megtartotta, a mint azt a t. olvasó láthatja.

Az egész töredék 304 sorból áll, páros csengő rímekkel.

Eleje emlékeztet Cicero „Quo usque tandem“- jére. Mintha már rég forrott volna a költőben a nemes harag, s váratlanul törne ki.

A tiszta, önzetlen hazafi sujtja elejétől majdnem végig alapos vádjaival az alkotmányt felforgató kényurat, s keserűségében néha durva szavakra is fakad. Csak a költemény egyes helyein s kivált végén beszél a pap, a csendes lakából kiűzött szerzetes, s itt ismét elénk tünik az az imaszerű hang, mely Ányos többi költeményeit átlengi; itt ismét a megnyugvás hangjait halljuk s tán ha tovább folytatta volna költeményét, mely elején villámokat lövel s a megsértett honfitüz szikráit pattogtatja, a végén, mint többi költeményeinél, talán ismét imádkozni kezdett volna.

Ki tudná megmondani, miért maradt töredék e költemény?

Talán midőn a költő irta, II. József épen halálos ágyán feküdt s a szelíd lelkű pap félbenhagyta vádjait, térdre borult s imádkozott a haldoklóért...........

Ki tudná megmondani, miért maradt ismeretlen?

Talán Ányos magáévá tette ezen elvet: „De mortuis nihil nisi bonum,“ s nem akarta a sírban porladozónak álmát zavarni.........

Ime, a költemény:

II. József 1770 körül – ismeretlen festő munkája

 Kalapos király.

 Még sem szűnsz kegyetlen, szivünket gázolni?
Nem elég még a könyv? még többnek kell folyni?
Há! képtelen fajzás! véred gyalázattya,
Gyilkossa népednek, nem pediglen attya.
Ez a hálaadás oly szent hivségünkért?
Házodért kiöntött számtalan vérünkért?
Megőszült atyáink miként tsalatkoztak!
Hogy rajtad s Anyádon egykor szánakoztak.
Tudod a Posonyi vár palotájában
Miként nyöszörögtél Anyádnak karjában?
Véltük hogy szerelmet sirtál nemzetünkre,
S most láttyuk, hogy gyilkos tőrt toltál szivünkre.
A megilletődött őszek kardot vontak,
Védelmedre vitéz esküvést mondottak,
Felajánlották volt végső tsepp véreket,
A buzgóság birta ezekre sziveket
O! szegény atyáink! be nem gondoltátok,
Hogy ezzel veszett el virágzó hazátok.
Egész Europa tsudált benneteket
S csak ti nem láttátok veszedelmeteket,
Im a kit számunkra királyt neveltetek,
Kiben arany időt virradni véltetek.
Most három száz ezer fegyveres rabjával,
Egy porázra füzi nemest jobbágyával.
Még jól meg sem hültek Annya tetemei,
Hogy már ránk morogni kesztek menykövei;
Biztatott ugyan még első levelében,
Hol szentül igérte királyi nevében,
Hogy szabadságinkat egy pontig megtartya,
S ö lesz Annya helyet nemzetünknek attya.
Felélledett szivünk illy igéretekre,
Hálákat küldöttünk a kegyes egekre.
Ó! miként örültünk, hogy kis magyarságunk
Nyer még ollyan királyt, ki lesz boldogságunk.
Már akartunk érte halni! Már törődtünk
Miként feredhetne Jósefért fegyverünk.
Illyen a magyar szív! Ekkép tud érzeni,
Jó fejedelméért mindgyárt kész vérzeni.
Igy örülsz te hajós, ha oly szél lengedez,
Mely előtt a setét felhő fut s butsut vesz,
Reménleni kezded ekkor szigetedet,
Hol nyereségekkel töltöd erszényedet,
Igy te szántó-vető, ki rémülve álltál,
Midőn jönni hadi lovasokat láttál,
Ha e harátsló nép nem esik pajtádnak,
Megkegyelmez szálba menő gabonádnak,
Igy örültünk mi is! — de meddig? Istenek!
Hogy lehetnek eszes lelkek kegyetlenek!
A királyi névben küldött fogadások
Tsak ollyanok voltak, mint hazudozások;
Millyekröl ébrenten alig emlékezünk,
Valóságot bennek bár előbb képezünk.
Szép igéretinek első megszegése
Vala trónusunkba loppal bészökése.
Még nem is láttuk volt Posonyi dombunkon,
Már jármát éreztük fekünni nyakunkon.
Iszszonyú hatalom! — még ez nem volt nálunk!
Hogy korona nélkül lett volna királyunk.
Mátyás hogy nem talált koronát magának,
Tűzzel vassal rohant Fridrik kastélyának,
Nem szánt feláldozni több száz magyarokat,
Tsak hogy koronázva ülje trónussokat.
De ez megelégszik hogy kalap van fején,
Mert három száz ezer zsoldos él kenyerén.
Azt véli, ezeknek fegyvere királyság,
Holott kegyetlenség, erőszak, tolvajság.
Mely Istennél veszi azt az igasságát,
Hogy meg tiporhassa ember szabadságát?
Mely Isten ád néki arra igazságot,
Hogy ő rabszijjakra fűzze szabadságot?
Azért hogy ereje vagyon, még nem király
E nagy név szeretet égő oszlopánál;
Azután ha az is, nem az a tisztsége,
Hogy elfulladásig sujtson felsősége,
A királynak azért adgyák Méltóságát,
Hogy híven őrizze népe bátorságát,
Hogy továbra vigye országa széleit,
És hogy boldogokká tegye nemzeteit.
De e nagy valóság esméretlenné lett,
Miolta erőszak rajta hatalmat vett,
Miolta kevélység kegyelem helyébe
Ült Fejedelmeknek királyi székébe,
Miolta magokkal ezek elhitetik,
Hogy jobb ha jobbágyi félik, mint szeretik.
E megvesztegetés királyok székében
Szül annyi bűnöket föld kerekségében,
E’ tselekszi, hogy ma az anya természet
El rémülve nézi, hogy sok szabad nemzet
Nem is kérdeztetik: kell-e néki király?
Már is bilintseket és jármokat huszkál.
O ti Fejedelmek, millyen törvényekkel
Bántotok oly szörnyen ama nemzetekkel,
Kiket határatlan tenger messzesége
Elszakaszt s boldoggá tett együgyüsége?
Nem kivánták ezek fösvény kintseteket,
Sőtt még nem is tudták kevély neveteket,
Mégis ezer vesztő szerrel tölt hajókkal
Vadászszátok őket jobbágyi békókkal.
Mint jámbor utazók száltok szigetyekben,
S ha arany vagy ezüst tünik szemetekben,
Ölitek, vágjátok szegény lakosait,
Égetitek sással fedett szállásait.
Be derék ditsőség halász kalibáját
Megvenni, s győzésnek nevezni prédáját,
Azután vadaknak mondgyátok ezeket,
Pedig ti hordoztok oroszlány sziveket. 

II. József császár

 Ausztria ugyan még szabad ily vétektől,
Mert hertzegeinek ki nem telt eszektől
Ekképpen vétkezni. Nagy bűnhöz is ész kel,
A sziv gonosságra ennek szárnyain kel.
Tergeszti s Fiumi tenger keskenségre,
Most kezdik szoktatni Anglust nyereségre,
Most lát még csak Álgír fekete sasokat,
Tengeren repdesni s lődözni azokat,
Most kezd a Khineser magyar dohányt színi,
Füstös hust kóstolni s tokai bort inni.
Szép dolog egy házat igy gazdagittani,
Fölösleg vagyonát pénzzel felváltani,
Igy tudta Hollandus Spanyolok jármait
Le vetni s virágba hozni várossait.
Igy hordgya az Anglus révpartyába
Véghetetlen kintset ország tárházába.
De ha e nyereség kihág határain,
S szabad nemzeteknek legel vagyonain,
Ha oly népet, kinek kintsét oltsón veszi,
Együgyüségéért öli s rabbá teszi,
Már ez kegyetlenség! — ez kiált egekre,
Hogy külgyön menkövet a fejedelmekre.
De talán Ausztria nem megy oly meszszére,
Noha ő is uszkál már holmi cserére.
Ő csak itthon üzi régi mesterségét,
Tsalárd igéretit, szives kegyességét;
Ekkoráig e két fortély oltalmában
Tsuda szerentsével hevert trónussában.
Ha megszorul, földig megalázza magát,
Őrző angyalának nevezi jobbágyát,
De ha szerentséjét jobb karba szemléli,
Tsaknem fél Istennek lenni magát véli.
Jósef e valóság bir arra tégedet,
Hogy érdemesebbnek itéled fejedet
Angyali koronánk rég méltóságánál,
Pedig főbb hatalmad ennek jóvoltánál.
Mért nem bánt igy Anyád, hogy királyá tettük?
Hogy hét ellenségit kontzoltuk, kergettük?
Mért gyermekségedben nem tudtuk felöled,
Hogy kalapos király fog lenni belőled?
Hidd el, hogy véled is máskép bántunk volna,
Most kegyetlenséged magyart nem gázolna.
Austria volna most egész birodalmad,
S még ott is rettegne előttünk hatalmad.
Bezzeg danulhatnál a patsirtájával,
Apádnak rád maradtt vadász- tarsolyával;
Vagy ha aztat véled, hogyha koronánkat
Fel nem teszed, bátran ronthatod hazánkat,
Mivel az esküvés nem kötelez arra,
Hogy mint szabad népre, ugy nézz a magyarra;
Szörnyü tsalatkozás! azért igaszsággal
Nem bánhatsz kényedre magyar szabadsággal;
Mert korona nélkül nem lehetsz királyunk,
Illy alkun országol neved eddig nálunk.
Ha te törvényünket veszed paizsodnak,
Hogy hazánk örökös jobbágya házodnak,
Mi is megkivánjuk ország törvényével,
Hogy fejed ragyogjon koronánk fényével;
Hogy esküvést mondgyál régi szokásinkra,
Sok vérrel vásárolt szabadságainkra.
Mert ha szent egy törvény, másik is oly szent lesz,
Bételyesitésre egyaránt kötelez.
Azért, mig koronánk homlokodra nem száll,
Erőszakos ur vagy, nem pediglen király.
Ugy de mért ohajtjuk mi e szentségünket:
Fejeden szemlélni királyi jelünket?
Holott történetink tekintvén rendére,
Tudgyuk, soha nem szált eretnek fejére.
Mivel vagy kevesebb az ily pártosoknál?
Tsak hogy még nem láttunk urvatsorájoknál;
De ha nézünk többi tselekedetedben,
Alig leljük hitnek nyomdokát szivedben.
Kalvin, Luther, vad Rátz hiteszegességét
Javallod s neveled lelke veszteségét,
Szabad gyakorlást adtz hibás vallásoknak,
Egy előtted nyája junak, farkasoknak?
Ez azután igaz keresztény szeretet?
Mért bitanglod, kérlek, e szent nevezetet?
De bár Apostoli nevet is letennéd,
S igazságtalanul magadra ne vennéd.
Nevetni kel olyan Apostol dolgára,
Ki eretnekeknek gyarapodására
Maga mutat utat, maga hivogattya,
Kegyelmeknek árját rájok osztogattya.
Vagy ha azt itéled, hogy igy szelidülnek
S könnyebben az igaz ösvényre kerülnek,
Ó! gyönyörü kárpit, több ilyent is láttam,
De szinnél egyebet rajta nem találtam.
Illyenek mostani százba gondolatink,
Ezeket tanulják kondor urfiaink.
Az tudósabb, a ki jobban tud vétkezni,
Tsak bünének tudgyon szép nevet szerezni.
Igy szép szándékodról jót hinne, gondolna,
Ha milyen szép, szintén oly igaz is volna.
Tsak tekints Osznabrug Münster várossában
Kötött békességnek szennyes lajstromában,
Elég szabadságot nyer ott eretnekség,
S mivel jobbult eddig véle a németség?
Még a fekély mostan tovább hatott bennek,
Romába esküni tsak ballagva mennek,
Ne hidd, hogy nálunk is jobb szivüek lesznek,
Noha tőled ezer kegyelmeket vesznek!

Ismeretlen korabeli udvari festő portréja Józsefről

 Ki egyszer hitetlen Teremtő urának,
Kevés bátorságot igér királyának,
Igaz hit gyökere sziv szelidségének,
Ez az rugó tolla polgár hivségének,
Azután mi nálunk kezdesz ily ujságot,
Nálunk nyer pártosnak bűne szabadságot,
Nálunk! — — Apostoli ország közepében! —
O! hova jutsz magyar, e rabló körmében?
Elhagyatott hazám! szomorú nemzetem,
Könyveiddel közli könyveimet szemem;
Jer tudakoljuk ki szivek tetemeit,
Ásztossuk könyvünkkel koporsók köveit,
Panaszkodjunk nékik, mutassuk sebünket,
Kérjük ne hadgyanak elveszni bennünket;
Ne hagyák, hogy hitünk virágzó szentségét,
Gyülevész vallások dulják fényességét.
Lád, Jósef, igy sirnak leghivebb népeid,
Ezek király névben tett igéreteid!
Pirulj el legalább! ez nem oly illetlen,
Mint a mit tselekszel, kalapos kegyetlen,
Halgasd el sok tzifra szinü mentségedet,
Melyekkel ruházod szentségtörésedet,
Ugy is jól tudgyuk, mért tselekszed ezeket,
Hogy ugy védelmezéd az eretnekeket;
Tököli, Bocskay, Rákótzi hadárol,
S támodásaiknak sok titkos okárol
Gondolkozván, látod, hogy a pártosoknak
Dolga volt leginkább tzélja táboroknak.
Ezek szabadságnak arany zászlójával
Hiteket keresték hazájok kárával;
S noha az utolsó vezér igazabb volt,
Mégis pártos népe templomokat rabolt,
S azért nem engedte az Isten hadának,
Hogy szabaditója legyen hazájának;
Ez az emlékezet vitt oly kábaságban,
Hogy Luther, Kálvinnal lépjél barátságban;
Vad Rátzság pediglen, kit alig esmértünk,
Ki tsep vért sem öntött vagy érted vagy értünk,
Szabad gyakorlását Mohilow attyának,
Köszöni országlás titkos fortélyának.
Volna még tsak zsidó király a környékbe,
A kivel hasznodért lépnél szövetségbe,
E füstös nemzet is, tudom, nem sokára
Engedelmet nyerne vallása számára.
Be gyönyörü volna látni sákterjokat,
Egyből Bárót tennél, másokból Grófokat.
Otsmán hizelkedés, bűnös országlások!
Nem fejedelemhez illendő fogások,
Ha oly nagy császár vagy, szégyeld el magadat,
Hogy ily fortélyokká teszed hatalmadat
Hogy ugy megalázod hitednek szentségét,
Tsak megnyerhesd szomszéd király kegyességét,
O! a mi őseink annyi ezerekkel
Nem szálhottak szembe ellenségeikkel,
Mégis soha öszve nem fért az szivekkel,
Hogy ily tsufos vásárt tennének hitekkel;
Nem is lábtyüjökben vala reménységek,
Ezzel jött ditsőség, ezzel nyereségek.
De talántán Jósef, már volna ideje,
Hogy tovább ne csapjon erőszak veszszeje,
E bünök küszöbén álj meg! elég messze
Kegyetlenségednek nyult ugy is eresze.
Nem, még ez sem elég! — még a fellegeknek,
Mellyek trónusodnak tetején lebegnek,
Gyomra ki nem lődte mind a fullángokat,
Melyekkel hizlaltad dörgő homályokat,
Uj orditást hallok! uj tsattogásokat,
Dühösség, pusztulás követi azokat.
Szegény remeteség! ájtatos szállások,
Értetek reszkedek szerzetes- lakások;
Rátok látom mérve lenni e tüzeket,
Már szórja lángjait, már dúl benneteket,
Hiszem eddig az volt természet szokása,
Hogy nem ért kunyhókat menykövek tsapása,
Emésztő kénköve tsak magos helyekre,
Hivságnak áldozott nagy épületekre
Szált, hogy megalázza felfuvalkodását;
Jósef felforgattya ennek is folyását,
Már Zobor tetején, s Maiki erdőségben
Álnak a barlangok néma csendességben.
Nem hallatik szózat! Nem szent sohajtások,
Nem nyilnak az égre buzgó pillantások!
Elmltak lakosi, nincs ember pusztáin,
Tsak vadak tsapásit, látni most utzáin,
Kik, ha a teleknek havas fermetege
Harsog az erdőkbe, s üldözi hidege,
E fedelek alatt menedék helyeket
Találnak magoknak meleg rejtekeket,
Miként tsudálkoznak e vad teremtések,
Hogy azon helyen van bátor heverések,
Mely előbb ájtatos férfiak szavával,
Zengett az Istennek magasztalásával,
E felleg erdőkből tzammog városokra,
Szinte oly ártatlan s szelid lakásokra;
Szüzek, kik városi lármák közepében,
Elrejtekeztetek szent Klára nevében. ..
 
S itt megszakad a költemény, mely dörgéssel kezdődik, melynek egész hosszán szakadatlanul sujt az alapos vádak villáma, s mely végre kezd csendesülni s csaknem egészen kiderül.
Mint a zivatar, ha kitombolta magát... Kezdete, mint e természettüneményé: dörgésszerü, jelenése nagyszerű, s végén, mint zivatar után a nap, mosolyog ...
 
Mihály Tivadar.

II. József egészalakos portréja a Versailles-i kastély gyűjteményéből

 /Hazánk s a Külföld, 1869. május 13. V. évf. 19. sz. 209-302.; Hazánk s a Külföld, 1869. május 20. V. évf. 20. sz. 314-315. /