Arcképek az Osztrák-Magyar Monarchiából: Mikszáth Kálmán, a jó palóc

Nagy Beatrix, a Habsburg Történeti Intézet munkatársa, az esemény moderátora köszöntőjében emlékeztetett, az újonnan indult rendezvénysorozattal az Osztrák-Magyar Monarchia kulturális világát feldolgozó és ábrázoló szerzőket, emblematikus szereplőket kívánják bemutatni. Céljuk, hogy teret adjanak a látszólag ismert személyiségek mélyebb megértésére. Ez alkalommal Mikszáth Kálmán írói, újságírói és országgyűlési képviselői munkássága kerül górcső alá.

Fábri Anna irodalom- és művelődéstörténész Mikszáth képviselőházi tevékenységéről tartott előadást. Mint elmondta, az író 1883-tól volt tudósító, 1887-től már a képviselők között ült. Mikszáth azok közé a képviselők közé tartozott, akiket ő maga csak úgy hívott, hogy „majdnem szónokok”: akik vagy egyáltalán nem szólaltak fel, vagy ha mégis, igen röviden. Az író-képviselő mindösszesen kétszer szólalt fel – tette hozzá Fábri Anna. Az irodalomtörténész ezt követően az első karcolatokon, a parlamenti tudósításokon keresztül mutatta be Mikszáth politikai élethez való viszonyát.

Először az író nézőpontját határozta meg és mutatta be Fábri Anna, amely – mint kifejtette – rámutat Mikszáth politikai attitűdjére is. A politikus-író a következőt vallotta: „Egy igazán jó nézőpont van: a karzat látpontja.” Fábri szerint ez azt támasztja alá, hogy Mikszáth tulajdonképpen egy színháznak tekinti a parlamentet – amit a tudósító maga is többször hangsúlyozott –, illetve a karzat már önmagában is egy külső nézőpontot biztosít. Ugyanakkor hozzátette: ha úgy tekintünk az ülésekre, mint színházi előadásokra, akkor Mikszáth nemcsak mint színházi kritikus van jelen, hanem mint paródiaíró, írásai ugyanis travesztikus elemekben bővelkednek.

Fábri Anna elmondta, hogy Mikszáth írásaiban a képviselőház olyan összefoglalása az országnak, amely a legkülönbözőbb álláspontokat, viselkedésmódokat és szemléletmódokat ötvözi. 1904-1905 után viszont olyan mértékben megváltozott a politikai klíma, hogy az író már idegennek érezte benne magát. Az olyan szélsőséges események okán, mint a Parlament termének szétverése egy obstrukciós ügy miatt, Mikszáth – aki Fábri Anna meglátása szerint liberális, de konzervatív személyiség volt – az akkori politikai életben már idegennek érezte magát. Ekkor is, mint előtte is, az előző időszakokat érezte jobbnak, még ha tudta is, hogy nem feltétlen volt az sem jó. Mikszáth erről így vallott: „Minden rossz országgyűlés megszépül. Mert minden következő rosszabb lesz.”

Ezt követően Eisemann György irodalomtörténész a Monarchia közéletéről beszélt részletesen. Csatlakozott Fábri Anna gondolataihoz azzal, hogy ő is megerősítette: Mikszáthnál az irodalmi és a politikai nyelv viszonya összefügg. Leszögezte, hogy Mikszáth tisztában volt azzal, hogy „ami társadalmi eseménynek számít, nem egyszerűen a saját jogán lép be a történelmi folytonosság jelentőségének a sorába, hanem az egy művészi átalakítás, egy narratívaképzés által válik fontossá”.

Eisemann György Carl Schmitt elméletével támasztotta alá meglátásait: a politika nyelve a német politológus szerint nem leképez egy társadalmi helyzetet, hanem megteremt egy világot és a saját retorikáján belüli jelentéseket hoz létre. Mikszáth maga is kihasználta a parlamenti tapasztalásokat, miszerint a politikai diskurzus saját törvényei szerint működik, nem pedig a külvilágra vonatkoztatás alapján. Eisemann szerint Mikszáth írói nyelve a politikai tevékenység többféle időbeli szakaszából merít, ez is lehetővé teszi az egyes beszédmódoknak az egymásra vetítése nyomán az ironikus beszédet.

Az irodalomtörténész az előző gondolat kapcsán Szerb Antalt idézte: „A polgárnak akkor lehetett igazi méltósága, akkor vált irodalomra méltóvá, ha nem volt egészen polgári, egészen normális. Ki mondta, hogy mindennek rendben kell lennie? A végzet néha olyan hanyag, mint egy korhely vármegyei tisztviselő. A végzetet is meg kell érteni, ez a humor alapja.”  

Tekintse meg a rendezvényről készült teljes videót: