Arcképek az Osztrák-Magyar Monarchiából: Kemény Zsigmond

A január 23-i eseményen Eisemann György, az ELTE XVIII-XIX. Századi Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének egyetemi tanára tartott előadást Történelem, végzet és forradalom címmel.

Az irodalomtörténész kiemelte: Kemény Zsigmond igen különleges személyisége a magyar kultúratörténetnek. „A szakma, az irodalom- és a kultúratudomány nagyon sokra tartja a tevékenységét, de a nagyközönség szinte olvasatlanul hagyja, alig-alig mutatkozik meg érdeklődés” – mutatott rá.

Eisemann György elmondta: Kemény esetében – aktív politikai szerepvállalása miatt – igen nehezen választható szét a szépírói és a közéleti tevékenység, ezért – mint megjegyezte –, előadásában rendhagyó módon a szerző politikai állásfoglalása felől kiindulva igyekszik a művészete felé közelíteni. Elárulta: többek között abból kívánt kiindulni, hogy a címben is szereplő forradalom mint társadalmi praxis és mint romantikus akció mit jelentett a 19. században, és mit mondott erről Kemény Zsigmond.

Az irodalomtörténész hangsúlyozta: a marxista történetírás időszakában Keményről mint szépíróról nem lehetett beszélni, személye nem kívánatos volt, hiszen a két világháború között „bizonyos szélsőséges politikai körök az ő munkásságára hivatkozva fejtetették ki tevékenységüket.” Ez aztán a ’70-es évektől kezdve oldódott, majd megszületett Szegedy-Maszák Mihály 1989-es monográfiája, amely a Kemény-életmű mindmáig legfontosabb szintézisét hozta – mutatott rá.

Eisemann elmondta: Kemény Zsigmond az általános népfelség elvét is elítélte, emiatt ugyancsak heves kritikákkal illették a II. világháború után. Úgy gondolta, „ez zsarnoksághoz vezet, a néptömegek félrevezethetők, megvesztegethetők.” Ezért ő az általános választójogot is csak fokozatosan kívánta bevezettetni, méghozzá a vagyoni helyzet alapján. Nem arra törekedett, hogy kizárjon rétegeket a választók köréből, csupán a társadalmi egyensúlyt féltette – hangsúlyozta az irodalomtörténész.

„Szabad akaratunk van, de a szabad akarat előidézheti a történelemnek azon átláthatatlan fejleményeit, amelyek végzetté válva elpusztítják még a legjobb akarat által vezérelt cselekvőket is” – foglalta össze Eisemann György, aki szerint voltaképpen erről szólnak Kemény regényei. Hozzátette: „ebből az is következik, hogy korának tömegeire nem számított, a tömegek viselkedését alapvetően irracionálisnak vélte, ezért nem volt jó véleménye Kossuth Lajosról sem.”

Eisemann György arról is beszélt: jogfilozófiáját tekintve Kemény Zsigmond az ún. históriai iskolához tartozott. Az volt a meggyőződése, hogy a jogi eszmények, az általános emberi jogi elképzelések nem elegendőek, hiszen az általános emberi kultúra történeti meghatározottsága nem mellőzhető. Az irodalomtörténész leszögezte: ez a korabeli liberalizmus álláspontja volt, amely bírálta a felvilágosodás ideológiáját, elvont bölcseletét, utópizmusát és forradalmi illúzióit. Eisemann szerint Kemény Zsigmond tehát gyakorlatias reformpolitikára törekedett, aminek jegyében úgy vélte, „az ország nem afféle tabula rasa a népboldogítók számára, hanem figyelembe kell venni annak konkrét történelmi helyzetét is.”